A járvány elleni védekezés újabb szakaszában az ember nem feltétlenül olyan olvasmányokat választ magának, amelyek a váratlanul elhatalmasodó, pusztító ragályról szólnak. Pedig e történetek segíthetnek perspektívába helyezni a félelmeit, s – azáltal, hogy szembesítik velük – oldhatják a szorongásait. Összeállításunkban felsorolunk néhány idevágó klasszikus művet, arra is kitérve, mit tanulhatunk belőlük.
Mary Shelley: Az utolsó ember
Az angol írónő legismertebb műve a számos feldolgozást megélt Frankenstein, de jelen helyzetben inkább az 1826-ban megjelent Az utolsó ember érdemes a figyelemre.
A XXI. század végén játszódó történet első felében egy viszonylag sok szereplőt mozgató, romantikus családregény bontakozik ki előttünk. A dögvészről – vagyis a pestisről – csak kétszáz-egynéhány oldal után esik említés, de ezt követően a cselekmény legfontosabb szervezőjévé válik. Az elnéptelenedett Rómában, az akkori nyugati világ fővárosában bolyongva a narrátor, Lionel Verney végül rádöbben: immár ő az utolsó élő ember a Földön!
A terjedelmes mű leginkább a járvány előretörésével elszenvedett emberi veszteségek bemutatásával hat. Az egyik főszereplő, Lord Raymond alakjában nem nehéz felismerni a kor költőzsenijét és botrányhősét, Lord Byront (aki ugyanúgy a görögök törökök elleni harca során veszíti életét, miképp a Childe Harold alkotója). A másik alak, Adrian karakterében saját férjének, Percy Bysshe Shelley-nek állított emléket a szerző, a Verney gyermekek halála pedig azon körülményeket idézi, amelyek között a Shelley házaspár utódai távoztak e földi játéktérről.
Az utolsó ember tehát elsősorban kulcsregény: Lionel elmagányosodásának történetével Mary Shelley önnönmagára maradásának tényére reflektál. Emellett negatív utópiába torkolló családregény is, és megnyitja a világjárvány nyomán bekövetkező, apokaliptikus állapotokat bemutató művek sorát. Ebben a minőségében valamennyi olyan sci-fi előképének számít, amely az utolsó ember tematikája köré épül. Aki kedvét leli a romantikus prózában, ilyen és ehhez hasonló mondatokkal találkozhat a lapjain: „Láttam, hogy Idris homlokára felhő ül, s ismét úgy éreztem, hogy a végzet szekeréhez vagyunk láncolva, de az azt húzó méneket nem mi irányítjuk.”
Edgar Allan Poe: A vörös halál álarca
Az 1842-ben napvilágot látott novella alig néhány oldal: a környéken dühöng a pestis, Prospero herceg ezért visszavonul az egyik, apátságból átalakított kastélyába, majd – vendégeivel és udvartartásával együtt – bezárkózik, hogy a falakon kívül tartsa a kórt. Éppen nagyszabású jelmezbált ad, amikor különös alak tűnik fel a forgatagban.
„Az egész társaság szemmel láthatólag érezte, hogy az idegen jelmeze és viselkedése túl van az ötlet és az illendőség határain” – mutatja be a szerző. A házigazda megparancsolja, hogy tépjék le a jövevény álarcát, de mert senki sem meri megtenni, kivonja tőrét és maga indul a hívatlan vendég felé…”
Az írás nem más, mint a középkori európai irodalomban gyakran használt haláltánc-motívum XIX. századi feldolgozása egy gótikus rémtörténet köntösébe vagy, ha már maszkabálról van szó, fogalmazzunk inkább úgy: jelmezébe öltöztetve.
Jack London: A skarlát
London 1912-ben megjelent, hat fejezetre bontott novellája 2073-ba visz: egy James Howard Smith nevű, valamikori klasszika-filológia professzor idézi fel benne a 2013-ban kitört skarlátjárvány pusztítását és következményeit. A San Franciscó-i öbölben üldögélő hallgatóságát – unokáinak csoportját – azonban nem igazán köti le a mondandója, nem kis részben azért, mert bizonyos elemeivel egyszerűen nem tud mit kezdeni.
A leszármazottaknak semmiféle ismeretük nincs arról, mi az a pénz, képtelenek meghatározni a „skarlát” szó által jelzett színárnyalatot vagy megkülönböztetni egymástól a különböző nagyságrendű számokat. Ehelyett inkább azzal szórakoztatják magukat, hogy kitördelik a homokból előkotort emberi koponyák fogait, hogy később nyakláncot készíthessenek belőlük.
London érzékletesen tárja elénk a hanyatlás képeit, legemlékezetesebb felismerése azonban alighanem az, hogy e visszaesés a nyelv erodációjával, romlásával párhuzamosan következett be. „Miért nevezed a rákot felséges eledelnek? A rák, az csak rák. Semmi más. (…) Nem ismerek senkit, aki ennyire furcsán beszélne a dolgokról!” – fakad ki az egyik gyermek az öregre.
A társadalom széthullását felváltó újbarbárság állapotát azóta számos alkotás bemutatta már (mozgóképes megjelenítései közül legtöbbeknek talán a Mad Max második része ugrik be elsőként), ami viszont a szöveges műveket illeti: Jack London nyelvvel s nyelvhasználattal kapcsolatos felismerése Cormac McCarthy Az út című regényének megformálásában érhető tetten.
Albert Camus: A pestis
A francia szerző 1942-ben, a második világháború idején kezdte írni a művét, amely ’47-ben jelent meg, s átütő sikert aratott. A kortárs kritika és a befogadói közeg allegorikus műként kezelte, a pestist a náci megszállással, a fasizmus terjedésével azonosítani kézenfekvő volt. Ez azonban csak az egyik lehetséges olvasat, egyéb értelmezési lehetőségek is vannak – napjainkban már akként kezeljük a lapjain elhatalmasodó járványt: rendkívüli intézkedéseket követelő egészségügyi vészhelyzetként.
A regény így annak bemutatásával hat, hogy az északnyugat-algériai Orán lakói és hivatalos szervei hogyan reagálnak a falaikon belül megjelenő ragályra. Érzékletesen mutatja be, melyik szereplő milyen magatartásformát – ha úgy tetszik, túlélési stratégiát – választ magának a baj idején. (A védekezés központi alakja, Bernard Rieux doktor például két dolgot gyűlöl, a halált és a gonoszt, és vallja, hogy a becsületesség is fegyver lehet a pestis elleni harcban.) Ezáltal kisebbfajta társadalmi tabló rajzolódik ki, másfelől a város és annak közössége eleven organizmusként áll szemben a kórokozóval.
Noha nehezen felejthető képekkel ábrázolja a veszteséget s a kiszolgáltatottság és beletörődés állapotát, A pestis végső soron a túlélés humanista szemléletű krónikája. Aligha véletlen, hogy a koronavírus-járvány kitörése óta ismét az eladási listák élére ugrott – Japánban például egymillió példányt adtak el belőle. Az eset rávilágít a klasszikus irodalom életképességére is, példázva, hogy az időtálló művek igenis képesek lelki muníciót adni a válságos hónapokban.
Cormac McCarthy: Az út
A kortárs amerikai próza egyik legnagyobb hatású mesterének 2006-ban megjelent regénye egy helyrehozhatatlan kataklizma után játszódik. A naptalan, szürke égből hamu szitál, s a sáros földön a túlélők vagy élelem és felhasználható holmik után kutatnak a jóléti társadalom roncsai között, vagy embertársaik elől bujkálnak, nehogy azok foglyul ejtsék és felfalják őket.
A két főszereplő – apa és fia – vándorol az úton, nyomorúságos holmijukat egy visszapillantó tükörrel felszerelt, nagyáruházi bevásárlókocsiban tolják-vonszolják magukkal. A férfi revolverében két golyó maradt: maguknak tartogatja őket, a legrosszabb elkerülésére. Hiszen a romok nem adakozóak, az emberek veszélyesek, a természet elszenesedett – a szerző a minimalistára csupaszított nyelvezettel csak erősíti e benyomást.
Szövege kisebb tömbökből áll össze, amelyek olykor csak távoli kapcsolatban állnak egymással, a töredezettség és a bizonytalanság érzetét keltve. Az egyértelmű tipográfiai megoldások hiánya miatt az olvasó néha azt sem tudja eldönteni, most éppen melyikük beszél – az apa, a fiú vagy a narrátor? –, s melyikük gondolataiba nyerhetett bepillantást. Mintha nem csak a külvilág szenvedett volna helyrehozhatatlan károsodást, de a világ ábrázolásához használt írói eszköz, a nyelv is.
És mégis: a látszólagos eszköztelenség s a vigasztalan, nyomasztó atmoszféra ellenére sem lehet nem észrevenni, hogy apa és fia (szenvedés)története komoly bibliai párhuzamokat mutat. Egy helyütt például felbukkan a gondolat: „Ha a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg”, és ahogy az Újszövetségben a Fiú az Atya által küldött áldozat az emberiség bűneiért, Az útban az apa vállalja az áldozatot az emberiség talán egyetlen megváltásra érdemes tagjáért, a fiúért.
És ha mindez nem volna elég megrázó, az olyan részek olvastán, mint: „A tengerár pusztította iszappal elborított városok porrá égtek. Az orákulumok beszédes csontjai egy dolmenkövekkel telezsúfolt útkereszteződés földjében porladoznak. Mit fogsz mondani majd? Egy élő ember száját hagyták el ezek a szavak?”, az is nyilvánvalóvá válik, hogy a szöveget – már említett jellegzetességei mellett – a komor szabadversek iránti lírai ihletettség is formálta.
S hogy mit tanulhatunk e néhány, a teljesség igénye nélkül megemlített műből?
Nos, Az utolsó emberből talán azt, hogy nem sokkal a vég előtt se adjuk meg magunkat tétlenül az elkerülhetetlennek. Lionel Verney ugyanis a regény lezárásában – egy mellé szegődött kutya társaságában, málhájában Homérosz és Shakespeare műveivel – csónakba száll, és kifut a tengerre, hogy tanulmányozza a természetet s felidézze a szívének kedves emlékeket.
A vörös halál álarca arra mutat rá, hogy fennhéjázás s az élvezetek öncélú hajszolása senkitől sem tartja távol a betegséget; A skarlát arra, hogy az újonnan végbement társadalmi átrendeződés nem kíméli a korábbi berendezkedést, az akkor volt presztízsünket.
A pestis a tervezett cselekvés, az együttműködés és az „embernek maradni” fontosságát hangsúlyozza, olyan – kalauzként is használható – mondatokkal, mint: „Egyvalamit tehetünk: ismerjük el, amit el kell ismernünk, űzzük el a haszontalan árnyakat és hozzuk meg a megfelelő intézkedéseket. Aztán a pestis megáll (…). Ha nem, akkor legalább tudjuk, hogy mivel állunk szemben, hogy együtt tudunk-e élni vele, mert csak úgy tudjuk legyőzni.”
Az út kapcsán pedig álljon itt egy részlet az egyik, a moly.hu-n közzétett olvasói értékelésből: „Mindennapi luxusban élünk, több ruhám és könyvem, tárgyam van a kelleténél, turkálom az ételt, megáll a számban a falat, bámulom a villanykapcsolót, magamra húzom a takarót (…). Becsüljük meg, hogy így élhetünk”.
Regényi Huba – mno.hu
