Illetve volt egy rövid időszak, amikor az egyik középiskolás diák vezérletével fiatalok egy csoportja próbált segíteni, pakoltak, takarítottak, őrködtek, kapcsolatot tartottak hivatalos személyekkel, előfordult, hogy szakembert csábítottak oda, aki a maga rendjén csak sajnálkozni tudott, hogy micsoda értékek mennek ott veszendőbe. Ebbe beleszámítva azt is, amit esetleg elloptak! Aztán ez is lecsengett, a diákot megbüntették, mert túl sokat hiányzott az iskolából, ki is csapták, a művelődés valamikori szép háza pedig maradt ebek harmincadjára.

Egyesek állítják, hogy csavargók, hajléktalanok, alkoholisták és drogosok kedvenc helye lett – lehet, ma is az, de egy biztos: ha az ember bepillant a kitörött ablakok valamelyikén, elborzad. Főleg az, aki koncerteket hallgatott, nagy színházi előadásokat nézett meg benne, tapsolt a Marosvásárhelyi Népi Együttesnek, a Vox Humana kórusnak, középiskolások és kisdiákok bemutatkozásainak! S most! Kölcsey híres, Huszt című versével lehetne leginkább érzékeltetni, hogy mit művelt röpke négy évtized alatt az idő (Kölcsey fél évezredre tekint vissza), mire voltak képesek az épület állítólagos tulajdonosai, mit hagytak maguk után a valamikori bérlők, s miképpen vagyunk, leszünk tanúi egy rangos, egy egész vidék tudását is hordozó, tükröző kulturális hagyaték megroggyanásának,  megalázásának, szétrombolásának.

Tudom, sokat, sokakat bosszant az az áldatlan helyzet, amely kialakult e művelődési hajlék körül, s mi, az ez ügyekben kevésbé jártasak nem tudjuk (vagy nem akarjuk) megérteni, hogy miért nem lehet számonkérni a rombolást elnéző, előidéző tulajdonos szakszervezetet, miként lehet őket rákényszeríteni a helyzet orvoslására. Ám ha körülnézünk, azt látjuk, tapasztaljuk, hogy ez csupán egy a sok közül: annyi romlásnak indult, elhanyagolt, valaha elkényeztetett építmény akad környékünkön, a közelünkben, hogy azokból akár új települést is fel lehetne építeni. Idézhetem például a hajdan pontosságáról, gyors ügyintézéséről ismert posta ügyét, no, nem csupán a néhai Hungária Szállodára gondolok, hanem többek között a szemerjai fiók szétdúlására. Gondolom, a felette lakók sem örvendeznek különösebben az üresen álló irodáknak, mert bármikor felütheti ott magát egy patkánycsalád vagy más károkozó, ha eddig meg nem tette. Ugyanígy nézzük meg a vasúti állomásépületeket, bakterházakat, amelyeknek lakói, tisztviselői, alkalmazottjai tartották karban a környék vasúti pályáját.

Mindezeket azért idézem megint – ahogy mások is számtalanszor megtették –, mert most olyan helyről ígérkezik támogatás a Szakszervezetek Művelődési Háza ügyének felkarolására, amelyre legalábbis én nem számítottam. Bizonyára mások sem! Gheorghe Baciu, Bodzavidék szenátora akar közbelépni a kormánynál, hogy a hajdanán építészeti ékszernek nevezett épületet próbálják megmenteni a pusztulástól. Szerinte is a szakszervezeteket kellene rávenni, hogy a felhalmozódott egymilliós adóhátralék fejében átengedjék az építményt az önkormányzatnak. Bízzunk abban, talán éppen egy ilyen kormánypárti hátszél kell ahhoz, hogy az évek óta tartó huzavona megszűnjék, s az épület ismét régi fényében ragyoghasson!

Péter Sándor