Ez felháborította a román küldöttségvezetőt, akit az is zavart, hogy országa nem részesülhetett kellő mértékben a győzteseket illető jóvátétel összegéből. Rendkívüli módon sérelmezte azt is, hogy szövetségesei érvénytelennek tekintik az 1916-os bukaresti titkos szerződést, ezért Románia nem érvényesítheti maximálisan területi követeléseit.

A nagyhatalmak és Románia közötti legélesebb összeütközést azonban a tervezett kisebbségvédelmi szerződés váltotta ki. A békekonferencia ugyanis Lengyelországgal, Görögországgal, Csehszlovákiával, Jugoszláviával és Romániával kisebbségvédelmi szerződést kívánt aláíratni, az utóbbi három esetében az osztrák békeszerződés aláírásával egy időben. A román kormány hevesen tiltakozott ez ellen, és országa belügyeibe való beavatkozásnak minősítette. Olyan eszköznek tartotta a kisebbségvédelmi rendszert, amely által a nagyhatalmak gazdasági és politikai nyomást gyakorolhatnak majd országára. Csak akkor lett volna hajlandó aláírni a kisebbségvédelmi szerződést, ha annak rendelkezéseit a Nemzetek Szövetségéhez tartozó összes állam elfogadja a saját területén.

A békekonferencia 1919. május 31-i plenáris ülésén parázs vita alakult ki a kisebbségvédelem kapcsán Wilson amerikai elnök és Brătianu között. Wilson visszautasította a román miniszterelnök érvelését, hogy a nagyhatalmak megsértenék Románia szuverenitását. Kijelentette: ha hozzájárulnak Románia nagy területi gyarapodásához, akkor joguk van ragaszkodni „a béke bizonyos garanciáihoz”. A román miniszterelnök válaszként közölte, hogy amennyiben megmaradnak a kisebbségvédelmi szerződésre vonatkozó sérelmes passzusok az osztrák békeszerződésben, úgy azt kormánya nem fogja aláírni. A Négyek Tanácsa rögtön ezt követően azonban úgy döntött, hogy nem változtat a békeszerződés szövegén.

Így tehát végeredményben sem a határkérdés, sem a kisebbségvédelem ügyében nem alakult ki egyetértés a békekonferencia és Brătianu között, aki éppen ezért 1919. július 2-án sértődötten hazautazott Bukarestbe. Egyelőre azonban nem mondott le miniszterelnöki, illetve küldöttségvezetői posztjáról. Párizsban maradt helyettesét, Nicolae Migut azzal a határozott utasítással látta el, hogy „nem tárgyalunk és ellenállunk”.

A Románia és a békekonferencia közötti kötélhúzás az elkövetkező hónapokban is folytatódott. Időközben, mint ismeretes, a Tiszántúl felszabadítását, a román csapatok visszavonásának kikényszerítését célzó, 1919. július 20-án kezdődött magyar katonai offenzíva összeomlott, és az ezt követő ellentámadás során a román hadsereg átkelt a Tiszán. A kilátástalan katonai és politikai helyzet miatt a magyarországi tanácskormány augusztus 1-jén lemondott, 4-én pedig a román hadsereg ünnepélyesen bevonult Budapestre és Észak-Dunántúlt is megszállta. A nagyhatalmak el szerették volna érni a román csapatok magyarországi visszavonását és a megszállt területeken végrehajtott rekvirálások megszüntetését, valamint a kisebbségvédelmi szerződés aláírását. A november 15-én Bukarestnek küldött ultimátumszerű jegyzék megfenyegette a román kormányt, hogy ha nem teljesíti a fenti követeléseket, akkor kizárja magát a szövetségesek soraiból, és a békekonferencia minden kapcsolatot megszakít vele. Az 1919. december 5-én megalakult Vaida-Voevod-kormány Clemenceau-nak küldött levelében végül kinyilvánította készségét a kisebbségvédelmi szerződés aláírására, ha azon bizonyos módosításokat hajtanak végre, és a békekonferencia írásban rögzíti, hogy nem fog sérülni Románia állami szuverenitása. A szövetséges és társult főhatalmak és Románia közötti kisebbségi szerződést végül 1919. december 9-én kötötték meg, román részről Constantin Coandă tábornok másnap látta el kézjegyével.

A párizsi békekonferencia döntései nyomán – bár végül nem teljesült minden területi követelése – Románia geopolitikai helyzete megváltozott Európában, és kis országból közepes méretű állam lett. A történeti Erdéllyel, a Bánság kétharmadával, a Partiummal, továbbá a Besszarábiá­val és Bukovinával kiegészült Románia területe több mint kétszeresére növekedett, és lakossága is majdnem megduplázódott. Románia összesen 103 093 km2-rel részesedett a történeti Magyarország területéből. Az 1910. évi magyar népszámlálás adatai szerint a hozzácsatolt részeken 5 257 000 ember élt, akik közül 31,6%, mintegy 1,6 millió magyar anyanyelvű volt. Nagy-Románián belül az erdélyi románok többnyire akadálytalanul érvényesíthették nemzeti, gazdasági és kulturális érdekei­ket. A kisebbségbe került magyarok önrendelkezési igényeit azonban egyáltalán nem vették figyelembe sem a párizsi döntéshozók, sem a két világháború közötti bukaresti kormányok.

(Korunk, 2020/5.)

(vége)