A világos, teljes megértéshez szükség van arra, hogy kibontsuk az üzenetet. Kell a múlt, a történeti háttér ismerete, kell a jelenbe való aktualizálása, de szükség van a jövőbeni értelmezésre, hogy milyen kihatással van ez az életünkre. Így valamennyire érthetővé válhatnak életünk titokzatos összehangolódásai.
Néhány héttel ezelőtt megnéztem egy megdöbbentő rövidfilmet, amely azóta is sokszor eszembe jut.
Egy fiatal nő autózik a sötétben, és útja kietlen erdőn vezet keresztül. Először a kocsi rádiója hagyja cserben, az utat is eltéveszti, végül a benzintank ürül ki. Odakint az ismeretlen, sötét, ködbe burkolt erdőrengeteg. Úgy dönt hát, hogy leparkol, és az autóban ülve megvárja, amíg kivilágosodik. Ám ekkor a bozótból egy ijesztő alak közeledik felé. A hölgy gyorsan lenyomja az összes ajtózárat, és megpróbálja elhessegetni őt. A félelmetes figura azonban nem hagyja magát, és mindent megtesz azért, hogy a fiatalasszonyt kirángassa az autóból.
Sohasem szerettem a bántalmazós, vértől csöpögő horrort, így hát ez volt az a pont, ahol úgy éreztem, hogy nem nézem tovább a filmet. Ugyan mi jó sülhet ki belőle?
Aztán mégis kitartottam. Drámai erővel bontakozott ki előttem a végkifejlet: az ijesztő alak nem az volt, aminek látszott. Nem véletlenül cibálta a nőt; tudott valamit. Épphogy kivonszolta, hirtelen vakító fény és hangos zúgás támadt. A kocsi ugyanis egy vasúti sín kellős közepén állt meg a sötétben...
Szíven ütött az a kép, ahogyan a fiatal hölgy az utolsó pillanatig kapaszkodott az ajtóba, miközben épp az életét mentették. Magamra ismertem benne. Hány meg hány olyan dolog van, amihez görcsösen ragaszkodom, amiről azt hiszem, hogy jó, hogy szükségem van rá vagy hogy megtart engem! S miközben önmagamba zárva élem az életem, nem látom a lényeget. Nem hallom, nem veszem észre a figyelmeztető jeleket. Az ijesztőnek tűnő figura sem az ablak betörésével kezdte szólítgatni a fiatalasszonyt. Először csak bekopogott, majd, miután süket fülekre talált, újabb – és egyre határozottabb – módszerekkel próbálta meg felvenni vele a kapcsolatot.
Életem során többször is be kellett ismernem: bizonyos utak lezárultak előttem. Sokszor dacoltam ezzel és fejjel mentem a falnak – mert én jobban tudom. Aztán azzal a bizonyossággal maradtam, hogy nem hiába történt minden: nem véletlen, hogy nem kaptam meg azt az állást, nem véletlen, hogy nem jutottam be arra az egyetemre, nem véletlen, hogy az a számomra kellemetlen, gáncsoskodó ember került az utamba.
A kirakós részletei szép lassan a helyükre kerülnek, és Isten feltárja a tervét, kimunkálja a szívemben és megerősít, miközben egy fantasztikus utazáson veszek részt, amely az érzelmek egész skáláját lefedi, a fájdalomtól és kétségbeeséstől az önfeledt örömig és békéig.
Hányszor hisszük, hogy amit látunk, ami előttünk van, az a valóság! Pedig az csupán egy kis szeletkéje a nagy egésznek. Gyakran csak utólag döbbennünk rá erre, amikor Isten láttatni engedi a mennyei kirakós többi darabját is. Ilyenkor szakad fel az emberből a felismerés: „Uram, te már megint jókor jó helyen voltál... De jó, hogy nem hagytál elveszni engem!’’
Reményik Sándor sorai jutnak eszembe: „Valami furcsa összehangolódás, / Valami ritka rend – / Széthúzó erők erős egyensúlya, / Mély belső bizonyosság idebent...”
Azt hiszem, ez a titok. Ha ebben a „furcsa összehangolódásban”, Istenre való teljes ráhagyatkozásban élünk, akkor minden másnak tűnik. Akkor nem ragaszkodunk görcsösen elképzelésekhez, pozíciókhoz, vágyakhoz, hanem képesek vagyunk új nézőpontból szemlélni mindent. És akkor hamarabb meghalljuk a minket terelgető, finom szólongatásokat is – jóval azelőtt, hogy odaérne a vonat.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa
