A következő, 1918/19-es tanév, nekem a VII. osztály, jól kezdődött. Visszakaptuk épületünket. Sajnos, ez csak pünkösdi királyság volt. Kitört az 1918. októberi „őszirózsás” forradalom. A frontok felbomlottak, katonáink özönlöttek haza. Nagy volt közöttünk is a lelkesedés. Tüntettünk, éltettük a forradalmat, Károlyi Mihályt, a Habsburgok trónfosztását, a köztársaságot, a független Magyarországot. Sehogy sem tudtuk megérteni, miért borús tanáraink, idősebb ismerőseink arca, miért nem lelkesednek ők is. Aztán hamarosan kezdtünk felocsúdni.

Kezdtek nemzeti gárdák alakulni: szászok, románok és mieink is. Én is kaptam egy puskát meg egy karszalagot. Vagy két éjjel elmentem őrségbe, cirkáltunk a városban, aztán ez is megszűnt. Az iskola azért folytatódott. A tanári kar ez évben még a helyén maradt. A román fiúk győzelmi mámorban úsztak. Osztályfőnökünket, Sinczky Gézát (aki nagyon szigorú volt, nem szerették) kiállították a második emeleti ablakba, és kényszerítették, hogy kiáltsa: „Trăiască România Mare!” Ő kiáltotta, mert fenyegették, ha nem kiáltja, kilökik az ablakon.

Valamikor decemberben bevonultak a román csapatok. Megvolt elsején a gyulafehérvári román és a medgyesi szász (?) nemzetgyűlés, ahol kimondták Erdély és a csatolt részek Nagy-Romániához csatlakozását. Megalakult a Consiliul Dirigent, amely átvette az Erdély feletti hatalmat (Maniu, Vaida-Voievod stb.). A békeszerződés megkötéséig is. Iskolánkat újra ki kellett ürítenünk (talán éppen a Consiliul Dirigent részére?).

Minket a szász gimnázium fogadott be a tanév hátralévő részére. Még együtt voltunk a román fiúkkal. Még a régi tanárok tanítottak, csak annyi történt, hogy a román nyelvet is bevezették. Jellemző erre az évre, hogy a Deák Ferenc-pályadíjat, amely a legjobb magyar irodalmi dolgozatért járt, riválisomnak, Tatu Jánosnak ítélték. Nem sérthetjük meg a románokat, hogy magyarnak adjuk a pályadíjat, mondta nekem bizalmasan a magyartanárom, aki elismerte, hogy igazság szerint nekem járt volna a díj. Én akkor már inkább voltam „jeles”, mint „jó” tanuló.

Az 1919/20-as évre megszervezték a román állami gimnáziumot. Tanáraink követték a magyar tisztviselők útját, és eltávoztak Magyarország megmaradt területeire (legtöbben Pestre). Mi, az osztály magyar tanulói nem mentünk a román iskolába. Nem is tudtuk elhinni, hogy ez így marad. Fogarason alakult átmenetileg egy gimnázium az ottani állami magyar gimnázium el nem menekült magyar tanáraival, a református egyházközség szervezésében. Oda iratkoztunk be magántanulóknak. Oda mentünk vizsgázni, a tanév alatt pedig elosztottuk magunk közt a tantárgyakat, és a magunk között lett „tanár” irányításával, egymás lakásán készültünk. Én a latin-„tanár” voltam. A többiek: Grünhut Jenő (orvos Szebenben), Kalló Pál, Kelemen Ödön, Werger Endre, Vörösmarty L. Fogarason megismerkedtünk néhány csodabogárral: itt élt Bicsérdi (a nyerskoszt apostola). Egyik tanárunk, Borbély szintén követője, télen-nyáron szandálban, hajadonfőtt járt, s reggel mindig megfürdött az Oltban. Az igazgató a református esperes, Ignácz volt. Két szép lánya volt: Erzsi, osztálytársunk, mind szerelmesek voltunk belé, és Rózsa (jó nevű magyar írónő). Fogarason az érettségi nagyon jól ment, jobban, mint a rendes tanulóké. Jeles érett lettem.

Magántanulói estéinket mozgalmassá tették összejöveteleink a Kossuth-féle kocsmában (az öreg alig tudott magyarul, de jó magyar érzésű szász volt). Mi, magyar fiúk 18–20 éves fejjel titkos egyesületet alkottunk, viseltük hajtókánk hátán a kék-arany székely színt, és szerettünk volna valami hőstettet cselekedni – mint a csittvári krónikák diákjai, de sajnos pár pohár bornál többre nem telt.

1920 nyarára Szeben befejezte részemre a hivatását. Az emberré érés korszakában a maga nemzetiségi viszonyaival, a háború tragikus befejeztével, a józan szász nép közötti nyitott szemmel járás, a családi szűkös életlehetőségek, a szigorú beosztás kényszere – mind rányomták bélyegüket fejlődésemre. De nekem tovább nem volt mit keresnem Szebenben.

Családunk részére sem jelentett már Szeben semmit. Az idegen, sőt, ellenséges környezetből igyekeztünk el. Testvéreim iskoláztatása sem intett maradásra. Tehát újra felpakolt bátor édesanyánk hajlékot keresni és adni a családnak. Ez pedig nem lehetett máshol, mint a ditrói Puskás család ősi fészkében, Gyergyóditróban.

Puskás Lajos