Hadd gondolkozzunk el a százéves Trianon alkalmából velünk történtekről. Ha röviden akarjuk összefoglalni az erdélyi magyarság e száz esztendejét, az három szóba sűríthető: száz év, gyűlöletben. Úgy él a nemzetünk száz év óta ősi földjén, hogy sugárzik felé a gyűlölet. Így volt ez rögtön földünk bekebelezése után, az első pillanattól kezdve, ahogy megjelentek, illetve „besegítettek” a megszálló alakulatok, s így van ez ma is. Elég csak a román államelnök legutóbbi beszédeire gondolnunk.

A dobbantást, a hozzánk való viszonyulást az akkori román miniszterelnök, I. C. Brătianu adta meg. A magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre kell tenni, majd egy másik „célmeghatározása” szerint: be kell olvasztani. Mondhatta volna azt is, országa célja, hogy a közel kétmilliós magyarság hazájának érezze Romániát. De nem azt mondta, hanem hogy minket tönkre kell tenni, meg kell semmisíteni. S nem hirtelen ötlettel, a gyulafehérvári nagygyűlés, majd a trianoni döntés mámorában, hanem jól megfontoltan, a történtek árnyékában. Mert egész Kelet-Magyarországot – a Kárpátoktól a Tiszáig – titkos szerződésben foglalt ígéretként már 1916-ban „kiérdemelte” a fiatal, felduzzasztásra kiszemelt ország, amikor – „külső biztatásra” – előzetes hadüzenet nélkül hátba támadta addigi szövetségeseit, az Osztrák–Magyar Monarchiát és Németországot. S két év múlva, 1918 novemberében, a központi hatalmaktól elszenvedett vereséget lezáró bukaresti békét (1918. május 7.) követően újra támadott, illetve támadott volna, ha lett volna magyar részről ellenállás. Amikor december elsején összegyűlt Gyulafehérváron az erdélyi románság – úgymond – sorsáról rendelkezni, már a Maros vonaláig megszáll(hat)ták Erdélyt. A december elsején tartott gyulafehérvári nagygyűlés nyitott kapukat döngetett, amikor elhatározta, hogy Erdély, Bánság, a Partium és Máramaros románsága az alig 60 éve a két fejedelemség egyesülésével létrejött s mindössze 37 éve királysággá lett Romániához akar tartozni. Közel 800 éves békés magyar fennhatóság alatt élés és folytonos gyarapodás után új hazát „akar” magának.

Maguknak a történéseknek volt egy másik „csali előzményük” is. Woodrow Wilson amerikai elnök 1917-ben úgy léptette be országát a háborúba, hogy fűt-fát, egyebek mellett a népek akaratát kinyilvánító népszavazások alapján való „igazságos békét” is ígért. Aztán, ahogy teltek-múltak a hónapok, nem tudni, milyen okból, véleményt változtatott vagy változtattak vele. Az történelmi tény, hogy a másik, addigi szövetségeseit szintén cserben hagyó fél, Csehország egy épp akkor felemelkedőben levő Masaryk nevű politikusának is elhangzott akkor a híres mondása: „Ha népszavazás lesz, nem lesz Csehszlovákia.” De Csehszlovákia létrehozása ugyancsak elhatároztatott a „tervezőasztaloknál”, mint ahogy az is, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát fel kell oszlatni, Magyarországot fel kell darabolni s a helyükön új „nemzetállamokat” kell létrehozni. Így ama népszavazásokon alapuló „igazságos béke” józan megfontolásból elmaradt. Ha megtörténik, egészen másképp nézne ki ma Európa térképe. Ezért döntöttek úgy, hogy legyenek helyükben „népakaratot kinyilvánító” népgyűlések, amelyekről az adott területek magyar lakossága kirekesztetett. Pedig: „Ezen a területen (a Tiszáig terjedő „odaígért” s Gyulafehérváron igényelt területről van itt szó – a szerző megjegyzése) csaknem négymillió nem románnal szemben csupán 2 980 186 román él – mondotta Apáthy István a Kolozsváron december 17-én a tiltás ellenére megrendezett s a nagyhatalmak által figyelmen kívül hagyott magyar nagygyűlésen. – Ezeknek a velük szemben álló többség felett nincsen joguk határozni.”

Ám a népek sorsáról ítélkezőket ez nem érdekelte. Már megvolt  a bölcs döntés, hogy csak azokat kell megkérdezni, illetve engedni megszólalni, akik „biztosnak” tekinthetők, s ezért nem népszavazásokat, hanem csonka népgyűléseket kell szervezni. Azokat is vigyázva, nehogy valami rosszul süljön el. Köztudott, „még” Gyulafehérváron is a románság egy része nem a civilizáltságban jóval alacsonyabb szinten álló Román Királysághoz való tartozást, hanem független Erdélyt szeretett volna. Ide, ezekhez a „rosszul felvilágosítottakhoz” tartozott kezdetben még a kor egyik legjelesebb erdélyi román politikusa, Iuliu Maniu is, de aztán ő is meggyőződött (vagy meggyőzték?), hogy mi a jó!

A gyulafehérvári nagygyűlés hát nem egy olyan népakarat kinyilvánítását hozta, melynek következménye lett volna a trianoni döntés – még akkor sem, ha a románság ott valóban több évszázados vágyát nyilváníthatta ki –, inkább szükséges megerősítés volt abban, hogy a történelem kereke úgy foroghasson tovább, ahogy az a románságtól és a magyarságtól függetlenül elhatároztatott. Mert a teljes egészében hazugságokra épülő Trianon nem a világháború következménye volt, hanem egy attól független szándék s annak véghezvitelét megalapozó elhatározás eredménye. Maga a világháború s az azt követő, ugyancsak „megtervezett” történések kellettek ahhoz, hogy a szándék kiviteleztessék. Ehhez kellett a korlátolt szellemi képességű és épp ezért orránál fogva vezethetett Károlyi Mihály, hogy felborulhasson a belső rend, s hogy felvonulhassanak mögötte az ország szétesését belülről szolgáló ügynökök, köztük Lindner Béla hadügyminiszter, aki feloszlatja a katonaságot, ezzel megszünteti az ország védelmét, s ügynöktársaival együtt megakadályozzák a székely hadosztályokat önként vállalt feladatuk teljesítésében. S ehhez kellett Kun Béla „vörös forradalma”, hogy az ő nyakukba lehessen varrni, hogy lévén „kommunista veszély”, meg lehet szállni az országot, s még a béketárgyalásokra se hívják meg az „elítéltet”, Magyarországot, mert hát „a vörös veszély”.

A kor szinte minden eseménye egy forgatókönyv része volt, amellyel alá lehetett póckolni Magyarországnak a diktatórikus, tárgyalások nélküli szétverését, s fel lehetett vonultatni a nemzetünk elleni erők osztagait.
*
Száz év telt el Trianon, Románia „legújabb keletűen” nemzeti ünneppé nyilvánított napja, 1920. június 4. óta. Hogy a közel két és félszeresére növekedett balkáni ország számára történelme meghatározó dátuma ez, nem lehet kétségbe vonni. Ám azt már szóvá kell tenni, hogy miért kell folyton-folyvást szítani a gyűlöletet, arra szólítani, hogy gyűlöld a másságunkat, gyűlöld a nyelvünket, élni akarásunknak még a szándékát is. Hogy a nemzeti színeink, a piros-fehér-zöld egy „idegen ország” színei. Hogy ránk förmednek: mit keres a mi jelképünknek számító kék-arany zászló egy hivatalos intézményünk homlokzatán a román és az Európai Unió zászlaja mellett? Ha kiírja a falu- vagy városvezető a polgármesteri hivatal épületének a homlokzatára annak történelmi magyar nevét, hogy KÖZSÉGHÁZA, az úgymond Méltóságért Európában Egyesület bírósági feljelentést tesz ama alantas méltóság jegyében, és jön a büntetés.

Gyűlölet tárgya hát minden, ami te vagy, ami téged jellemez, ami rád jellemző. S a te feladatod: ilyen körülmények között is őrizni önmagadat s megmaradni embernek. Krisztusi értelemben is. Szeretni felebarátodat, tisztelni embertársadat. S szót emelni a gyűlölködés ellen.
*
Ma, amikor a globális pénzerő világhatalomra tör, s legnagyobb ellenségét a népek saját gyökerében, a nemzetekben, a kultúrák sokszínűségében, a családban, az istenhitben látja, ismerjük végre fel: Trianon csak kezdet volt! Célpontok vagyunk mind – a románok, szerbek, horvátok, szlovákok vagy lengyelek is, a világ népei együttesen –, célpontok önnön létünkkel, nyelvünkkel, hitünkkel, kultúránkkal, lelkünk külön-gazdagságaival. S ha van egy képzeletbeli sorompó, annak ugyanazon az oldalán állunk egyaránt, ugyanannak az erőnek a célpontjaiként. Ez az erő csinálta Trianont, s ez vette célba az egész emberiséget. Ebben a helyzetben értelmét veszti minden oktalanul és embertelenül szított egymás elleni gyűlölet.
*
Álljunk hát meg, bárhol is legyünk, amikor június 4-én délután megszólalnak Trianon harangjai, álljunk meg és imádkozzunk. A nemzetünkért, a nemzetekért. A világért, az emberiségért. A mind szélesebb méreteket öltő, céltudatosan szított gyűlölet ellen.