Anti bácsi városszéli műhelyében, mint hétköznapjai legtöbbjén, éppen faragott. Abbahagyta, hogy megmutathassa a szétszabdalt ország általa megálmodott emlékművét: a hétszeresen megtört kopjafát. Önkéntelenül is az ötágú síp jutott eszembe, Illyés Gyula metaforája a Trianon utáni magyar irodalmi életről: a síp fő ága az anyaország, mellékágai Erdélyben, Délvidéken, Felvidéken és – Illyés értelmezésében – a nyugati emigrációban szólalnak meg. Zokon is vették ezt kárpátaljai testvéreink, mintegy válaszul az ő „kifelejtésükre”, az Ungváron 1989-től tíz éven át megjelent lapjuknak a Hatodik Síp nevet adták. Illyés természetesen nem az egykori Szovjetunióba szakadt magyarság mellőzésének szándékával beszélt éppen ötágú sípról, de irodalomtörténeti kérdésekbe most hadd ne merüljünk el, maradjunk annyiban: az ötödik ágat végül valóban Kárpátaljára vonatkoztatta az időközben a történelemtudományban is meghonosodott metafora. És most már, Horvátország és Szlovénia önállósulásával, hétre szaporodott a sípok száma, sőt, a „hangszer” át is alakult oly módon, hogy az ágak az elszakított országrészeket jelentik, a nyél pedig, mely egyben tartja az arra felfűzött sípokat, az anyaországot. Hát ezért lett hétszeresen megtört Anti bácsi kopjafája is: „olvasva” a motívumokat, legalul a kenyér Erdélyt, felette a buzogány Délvidéket, aztán a dal Muravidéket, a gömb Drávaközt, a csillag Őrséget, a tulipán Felvidéket, a rombusz Kárpátalját jelenti, legfelül pedig a torony az anyaországot. És hogy a fába faragott minták miért épp azt a régiót jelképezik, arra is megvan Anti bácsinak a magyarázata: a kenyeret azért kapta Erdély, mert sok jó kenyeret adtunk az országnak, Délvidék azért érdemelte ki a buzogányt, mert az ottani magyarságnak épp eleget kellett harcolnia, és így tovább, egészen a rombuszig, melynek csúcsban összefutó oldalai a Vereckei hágóra utalnak.

Eredeti, ezermesteri észjárásra valló a megoldás is, ahogyan Anti bácsi a kopjafát felépítette – apropó, ezermester. Még a szükségállapot idején egy újságcikkben szólaltattam meg három ügyes kezű székely atyánkfiát, mivel töltik idejüket. Köztük volt Balázs Antal is, kire néhai Sylvester Lajos ragasztotta a kopjafadoktori címet: Anti bácsi épp egy Magyarországra megrendelt trianoni emlékművön dolgozott akkor, az újságban rövid leírást, illetve fényképet is közöltünk a közös talapzatból orgonasípszerűen kiálló kopjafákról – és lett is visszhangja az írásnak. No, nem az, hogy Anti bácsi újabb rendeléseket kapott olyan vagy hasonló emlékművekre, hanem egy furcsa látogatás: nyakkendős, kékszemű úriember kereste fel műhelyében, üdvözölte, mint régi jó ismerősét, aztán kérdezgette erről-arról, hogy szolgál az egészsége, hogy min dolgozik éppen, s Anti bácsi átlátva a nagylikú szitán, meg is mutatta neki a kopjafakompozíciót. Az úriember egy-két szóval méltatta Anti bácsi leleményességét, aztán szívélyesen búcsúzott. Nem volt ez rosszindulatú látogatás, dehogyis. Csupán annyi lett az eredménye, hogy Anti bácsi a hétszeresen megtört kopjafát fel sem ajánlotta itthoni köztérre való kihelyezésre.

A megoldásnál maradtunk el, amellyel Anti bácsi felépítette az ő hétágú sípját. A kopjafa lábrészébe illesztett, négyzetes keresztmetszetű rúdra rögzítette sorjában a hasonló formájú bevágással ellátott fadarabokat, egyet jobbról, egyet balról, azokba faragta bele sorra a mintákat, a legutolsó fölé helyezve a lábrésszel egy síkban levő tornyot. Egyszerű, bár akik csak fényképen látták, sokat találgatták a kivitelezés módját.

Csodáljuk hát az egyetlen felvétel erejéig Sepsiszentgyörgyön felállított remekművet, aki élőben szeretné látni, pár száz kilométerrel nyugatabbra, a Szegedhez közeli Csólyospáloson megteheti.