Anti bácsi szólt, ha látni akarom, most menjek megnézni, mert ilyen kopjafa nincs még egy, s ezt se sok székely fogja látni. Mert ennek a remekműnek – ezt nem Ő mondta, hanem én állítom – nálunk nem lehet helye, talán le is fejeznék, aki Erdélyországban ilyent fel merne állítani. Ennyi épp elég is volt hívó szónak.
Anti bácsi városszéli műhelyében, mint hétköznapjai legtöbbjén, éppen faragott. Abbahagyta, hogy megmutathassa a szétszabdalt ország általa megálmodott emlékművét: a hétszeresen megtört kopjafát. Önkéntelenül is az ötágú síp jutott eszembe, Illyés Gyula metaforája a Trianon utáni magyar irodalmi életről: a síp fő ága az anyaország, mellékágai Erdélyben, Délvidéken, Felvidéken és – Illyés értelmezésében – a nyugati emigrációban szólalnak meg. Zokon is vették ezt kárpátaljai testvéreink, mintegy válaszul az ő „kifelejtésükre”, az Ungváron 1989-től tíz éven át megjelent lapjuknak a Hatodik Síp nevet adták. Illyés természetesen nem az egykori Szovjetunióba szakadt magyarság mellőzésének szándékával beszélt éppen ötágú sípról, de irodalomtörténeti kérdésekbe most hadd ne merüljünk el, maradjunk annyiban: az ötödik ágat végül valóban Kárpátaljára vonatkoztatta az időközben a történelemtudományban is meghonosodott metafora. És most már, Horvátország és Szlovénia önállósulásával, hétre szaporodott a sípok száma, sőt, a „hangszer” át is alakult oly módon, hogy az ágak az elszakított országrészeket jelentik, a nyél pedig, mely egyben tartja az arra felfűzött sípokat, az anyaországot. Hát ezért lett hétszeresen megtört Anti bácsi kopjafája is: „olvasva” a motívumokat, legalul a kenyér Erdélyt, felette a buzogány Délvidéket, aztán a dal Muravidéket, a gömb Drávaközt, a csillag Őrséget, a tulipán Felvidéket, a rombusz Kárpátalját jelenti, legfelül pedig a torony az anyaországot. És hogy a fába faragott minták miért épp azt a régiót jelképezik, arra is megvan Anti bácsinak a magyarázata: a kenyeret azért kapta Erdély, mert sok jó kenyeret adtunk az országnak, Délvidék azért érdemelte ki a buzogányt, mert az ottani magyarságnak épp eleget kellett harcolnia, és így tovább, egészen a rombuszig, melynek csúcsban összefutó oldalai a Vereckei hágóra utalnak.
Eredeti, ezermesteri észjárásra valló a megoldás is, ahogyan Anti bácsi a kopjafát felépítette – apropó, ezermester. Még a szükségállapot idején egy újságcikkben szólaltattam meg három ügyes kezű székely atyánkfiát, mivel töltik idejüket. Köztük volt Balázs Antal is, kire néhai Sylvester Lajos ragasztotta a kopjafadoktori címet: Anti bácsi épp egy Magyarországra megrendelt trianoni emlékművön dolgozott akkor, az újságban rövid leírást, illetve fényképet is közöltünk a közös talapzatból orgonasípszerűen kiálló kopjafákról – és lett is visszhangja az írásnak. No, nem az, hogy Anti bácsi újabb rendeléseket kapott olyan vagy hasonló emlékművekre, hanem egy furcsa látogatás: nyakkendős, kékszemű úriember kereste fel műhelyében, üdvözölte, mint régi jó ismerősét, aztán kérdezgette erről-arról, hogy szolgál az egészsége, hogy min dolgozik éppen, s Anti bácsi átlátva a nagylikú szitán, meg is mutatta neki a kopjafakompozíciót. Az úriember egy-két szóval méltatta Anti bácsi leleményességét, aztán szívélyesen búcsúzott. Nem volt ez rosszindulatú látogatás, dehogyis. Csupán annyi lett az eredménye, hogy Anti bácsi a hétszeresen megtört kopjafát fel sem ajánlotta itthoni köztérre való kihelyezésre.
A megoldásnál maradtunk el, amellyel Anti bácsi felépítette az ő hétágú sípját. A kopjafa lábrészébe illesztett, négyzetes keresztmetszetű rúdra rögzítette sorjában a hasonló formájú bevágással ellátott fadarabokat, egyet jobbról, egyet balról, azokba faragta bele sorra a mintákat, a legutolsó fölé helyezve a lábrésszel egy síkban levő tornyot. Egyszerű, bár akik csak fényképen látták, sokat találgatták a kivitelezés módját.
Csodáljuk hát az egyetlen felvétel erejéig Sepsiszentgyörgyön felállított remekművet, aki élőben szeretné látni, pár száz kilométerrel nyugatabbra, a Szegedhez közeli Csólyospáloson megteheti.