Mellbevágó első hallásra ez a megfogalmazás, de ha belegondolunk, nemcsak a „van benne valami” illik rá, hanem a „teljesen igaz” is. Mert megmaradtunk, ma is vagyunk, létezünk magyarként. Csonkává tett országként, de országhatárokon messze túl terjedő nemzetként is. Bayer Zsolt példája naturalisztikus, de plasztikus is egyben: Trianon egy emberi testre levetítve olyan volt számunkra, mintha valakinek levágnák mind a négy végtagját, fele vérét kieresztenék, majd bedobnák a megcsonkított testet egy üres szobába, utánaszólván: maradj életben, ha tudsz! És mi életben maradtunk ebben a csaknem lehetetlen helyzetben is.

Sőt, nemcsak életben maradtunk, hanem annak ellenére, hogy a száz év alatt elszenvedtük a második világháború borzalmait, kaptunk fasizmust, majd negyvenöt év kommunizmust, volt 1956-os forradalom, nos, mindezek ellenére prosperáló ország vagyunk. És prosperáló, izmosodó nemzet is, pedig az elszakított részek magyarjai külön is megkapták „extrájukat”, például egy Ceaușescut, egy Husákot vagy Titót.

Mi lehet ennek a titka? Érdekes kettősség rejlik ebben. Hisz egyrészt azért maradhattunk meg, mert féltve őriztük nemzeti értékeinket. A nyelvtől a hímzésig, a zenétől az étkezésig. Sokszor az utolsó pillanatban, sokszor már a hamunak hitt néhai tűzben a legkisebb, már éppen csak pislákolva égő parazsat megtalálva leheltünk életet beléjük. Nagy volt a kísértés, nagy volt a csábítás, nagy a lemorzsolódás, és mégis, mindezek ellenére vagyunk. És sosem mások ellenében, másokkal szemben, mások kárára, hanem inkább kettőzött erővel tanulva, dolgozva, teljesítve, hisz aki kisebbségben él, annak ezt kell tennie. A zsidók így maradtak meg igen kemény történelmi idők alatt. Mindig emlékezve. Hisz náluk egyrészt minden generációnak kötelessége továbbadni a család, a nép történetét a következőnek. Másrészt pedig minden összekuporgatott pénzüket arra fordították, hogy a gyermekeik a legjobb iskolában tanuljanak. Ezek az úgynevezett egyszerű, de mégis nagyszerű dolgok.

Az emlegetett kettősség másik ága – az értékmegőrzés mellett – a magyarság hihetetlen beolvasztó, asszimiláló képessége. Történelmünk teljes eddigi ismert sorában és sodrában nem egyszer úgy tudtunk megmaradni, hogy befogadtuk a hozzánk csatlakozni akarókat, mert felismertük, ha ők azt érzik, hogy hozzánk tartozni rang, „érdemes”, akkor nekünk erre csak egyet kell tenni: mosolyogva kezet nyújtani. Hisz gondoljunk például a svábokra, akik közül az öregek ma is éneklik népdalaikat, beszélik érdekes nyelvüket (melyet az echt németek talán nem is értenek), de közben magyarnak vallják magukat. Vagy a Nobel-díjasainkra, akik közül nagyon sok a zsidó származású, de büszkén vallják magyarnak magukat, vagy 1848-ra, ahol a szabadságért harcolók közt ott van egy, a pesti zsidó kereskedők által felállított zászlóalj. A győztes Habsburg hatalom nevében fellépő Haynau pedig óriási összegű hadisarcot vetett ki a magyar zsidóságra a forradalmi szerepvállalás miatt.

Trianon mélységesen igazságtalan, de nekünk mégis sikertörténet. Ezt sose feledjük, mert gerincünk csak így maradhat egyenes. És így lehet a jövő alapköve.