Mózes László
Tekintélyes sorban, órákon át várakoznak kezelésre, kivizsgálásra az ország minden részéből érkezettek egy ismert kolozsvári állami klinika szomszédságában, a Ion Chiricuță Onkológiai Intézet előtt – e döbbenetes televíziós képsorok pontosan érzékeltetik a mai közegészségügyi állapotokat, a gyógyulást remélők mindenkori kiszolgáltatottságát. Az emberek tehetetlenül állnak, több százan is, némelyek elesetten, erőtlen hangon nyilatkoznak. Nehéz olyan szemlélőt találni, akit e látvány ne háborítana fel, s ne érezné azt, hogy e meghurcoltatás, e szervezetlenség mélységesen megalázó nem csupán az érintett, nehéz helyzetben lévő daganatos betegek számára, hanem mindazok számára is, akik úgy vélik, az élethez való jog mindenek fölötti.
A kolozsvári jelenet valójában csak a jéghegy csúcsa. Ha valakinek az elmúlt hónapokban váratlan egészségügyi problémával kellett szembenéznie, illetve krónikus, folyamatos kezelésre szoruló betegségben szenved, országszerte azt tapasztalhatta, hogy egy egyszerű kivizsgálás is példátlan nehézséget jelentett, bonyolultabb beavatkozásról nem is beszélve. Sokan magánkórházba, magánrendelőbe kényszerültek, busás árat fizetve az ellátásért. A koronavírus elleni hatósági intézkedéssorozat nagy mértékben ellehetetlenítette az egészségügyi ellátást, a betegeket nem utalhatták kórházba, a halaszthatónak vélt műtéteket elodázták. Ma már több politikus kifogásolja, hogy a nagy nekibuzdulásban számos, kizárólag a vírussal fertőzött betegek fogadására hórukkosan átalakított állami „háttérkórház” kong az ürességtől. Eközben nap mint nap rémisztgetnek a vírussal, a fertőzöttek növekvő számával – ha többet tesztelnek, nyilvánvalóan több a fertőzött is –, de egy szó sem esik arról, hogy az elmúlt három hónapban hány súlyos beteg maradt kórházi ellátás nélkül. Pontosan kellene tudnunk azt is, hány beteg állapota súlyosbodott, illetve hányan hunytak el amiatt, hogy nem jutottak megfelelő egészségügyi ellátáshoz. Mindez ráadásul nem csupán egy statisztikai adatsor, hanem minden egyes eset egy-egy szenvedő, kezelést nélkülöző beteg embert jelent.
Most, hogy a kormány a vészhelyzet fenntartásának fontosságát zengi – anélkül, hogy ezt a félelemkeltés mellett alaposabb, orvosi értelemben is helytálló érveléssel alátámasztaná –, továbbra is szinte kizárólagosan csak a vírus elleni intézkedésekre összpontosít. Ez pedig változatlanul a reménytelenség érzetét fokozza mindazoknál, akiknek létfontosságú lenne az alapos egészségügyi, illetve kórházi ellátás. A hatalom korifeusai úgy tesznek, mintha e vírus eltörölte volna a szív- és érrendszeri, illetve daganatos betegségeket és más, a lakosságot alaposan tizedelő súlyos bajokat. Csak fokozatosan, lépésről lépésre intézkednek, mintha ráérnének a gyógyítással, mintha a kórházba kényszerülő emberek már nem is számítanának.
E vitatható (egészség)politikai szemlélet társadalmi és egészségügyi következményei igen súlyosak lehetnek, elfogadhatatlan, hogy állami szinten ennyire elhanyagolják mindazokat, akiknek nem a koronavírus miatt fáj a fejük.
