Tiszta szerencse, hogy beütött a krach, illetve a koronavírus-járvány, és annak okán jól megszorongattak, mert most hős államfőnk és jó (Orban) kormányunk időnként újabb és újabb örömöket tud szerezni nekünk. Kár, hogy nem vezettek be még szigorúbb rendszabályokat, mert azok megszűntekor még sokkal boldogabbak lennénk. Végül is nem rossz, hogy már most azzal riogatnak, jöhet egy második járványhullám, amitől nem kell félni, mert ha újabb szigorításokat vezetnek be, ahányszor könnyítenek azokon, mi annyiszor örvendhetünk. Most se legyünk telhetetlenek, ne szüntessék meg a veszélyhelyzetet, hogy legyen alkalmunk később is boldognak lenni.

Ahogy elnéztem az elnök mostani bejelentéseit, megfogadtam, hogy ki is fogom ám használni az összes újabb lehetőséget. Újranyitnak a 15 ezer négyzetméternél nagyobb bevásárlóközpontok. Ezekbe eddig nem jártam, de mostantól el fogok menni. Sajnos, nem tudom, hogy melyik nagyvárosban van legközelebb ilyesmi. Kár viszont, hogy nem lehet minden négyzetméterüket kihasználni, mert azok vendéglői és játszóházai zárva maradnak. Majd idehaza eljátszadozom, és ha vendéglőbe akarok menni, akkor kiülök valamelyik teraszra, és rászánom azt a kevés pluszpénzt, amit nálunk is bevezethetnek „COVID-19-díj” címen, hiszen már Bukarestben alkalmazzák, öt lejt kérnek a járvány ürügyén. Ezt már Dániában és Amerikában is számlára teszik. Régen még utolsó tételnek meggyet írt fel a pincér, és ha a vendég megkérdezte, hogy mi az a meggy?, legfeljebb azt válaszolta, ha nem megy, nem megy. Most is lehet mondani, hogy nem rendeltem COVID-19-et, sőt, még egyet sem.

A családtagok születés- és névnapjait mostantól utólag megtarthatjuk kinn, mert szerencsére nyár van, és ötven személyt meg lehet hívni. Akiket nem kedvelek, azoknak szólok, hogy azért nem tudom meginvitálni őket, mert nem férnek be az ötvenes létszámba. Megnyitnak a magánóvodák és -bölcsődék. Még gondolkodom, hogy melyikbe iratkozom be, mert semmit nem akarok kihagyni. Eddig még nem jártam edzőtermekbe, amelyek szintén megnyílnak, úgyhogy ideje elkezdenem, mert úgy érzem, rám fér.

Várom június tizenötödikét azért is, mert belügyminiszterünk, Marcel Vela „sok kellemes meglepetést” ígér akkortól. Nagyon kíváncsi vagyok rájuk, de jó, hogy nem árulta el, mert úgy igazán meglepetés a meglepetés, ha valóban meglepetés. Most nem akarja hamarabb elkotkodácsolni (vagy elkukorékolni), mert fél, nehogy úgy járjon, mint az ortodox húsvét előtt, amikor egy héttel korábban bejelentette, hogy milyen nagyszerű egyezséget kötött az egyházfők fő fejesével, amit aztán az államelnök lefejezett. Most nem árulja el előre, és így Iohannist majd kész tények elé állítja, aki így már nem tudja megakadályozni, hogy örüljünk a sok kellemes meglepetésnek.

Nem tudom, miről van szó, de mióta bejelentette, azóta is tervezgetek. Kezdetben arra gondoltam, hogy bejelenti a negyvenszázalékos nyugdíjemelést, de időközben kiderült, hogy az érintetteken kívül (akinek alacsony a nyugdíjuk) mindenki azt mondja, az lehetetlen. Mert meg lehet emelni, de nem lesz, amiből kifizetni. A pénzügyminiszter is megmondta, hogy most, amikor az egész gazdaság szenved, mindenféle nyugdíjemelésekkel nem kockáztathatjuk Románia gazdasági egyensúlyát. (Csakis a kisnyugdíjasok menthetik meg a gazdaságot?) Miniszterelnökünk is azt szavalja: Ha a sürgősségi állapotban jelszavunk „Az egészség mindenekelőtt!” volt, most már arra változott, hogy „A gazdaság mindenekelőtt!”. Ez azt jelenti, hogy eddig tulajdonképpen az idős korosztályt védték, akikre legveszélyesebb volt a koronavírus, ezért most már a nyugdíjasokon a sor, hogy áldozatot hozzanak, és kevéske nyugdíjuk miatt ne nyugtalankodjanak. Különben is: nem lehet a pénzt csak úgy, nyugdíjakra, fizetésekre elfecsérelni, mikor fontosabb beruházásokra, utakra, autópályákra kell költeni.

És milyen jó lesz, ha a nyugdíjasokat már nem a poroson kísérik utolsó útjukra, hanem aszfaltúton.