Kuti János
A múlt héten elutasította a képviselőház, hogy március 15. a romániai magyarság hivatalos ünnepe legyen. Ha a nagy októberi szocialista forradalom kirobbantását október 25. helyett november 7-én ünnepelték a Szovjetunióban (és jó darabig nálunk is), akkor nem értem, hogy a romániai magyarok miért ragaszkodnak ahhoz, hogy a ’48-as forradalom ünnepét feltétlen március 15-én tartsák, amikor rendezhetnék, mondjuk, április elsején is.
Március 15-ét is majdnem annyi választja el a bolondok napjától, mint október 25-ét november 7-étől. Ha a polgármesterek fellobogózzák piros-fehér-zölddel az utcákat, és ezért előveszik őket, mondhatják, hogy csak április elsejei vicc az egész.
Különben kormányunk nem ellenzi, ahogy a Nemzeti Liberális Párt képviselője, Daniel Gheorghe sem, hogy a magyarok ünnepeljenek, ahogy a roma vagy tatár kisebbségeknek is törvénnyel hitelesített napjuk van. Csak arra kéri őket, ne március 15-én, mert az nem a román–magyar testvériséget jelképezi, és olyan, mintha Magyarországon ünnepnappá avatnák december elsejét. Pedig akkor kölcsönösen megtisztelhetnék egymás jeles napjait. És már nemcsak a június 4-ei trianoni békeszerződés aláírását pirosbetűsítenék mindkét országban, hanem augusztus 30-át, a bécsi döntés évfordulóját is. Végül is egy évben 365 (idén 366) nap van, és a magyarok bizony választhatják bármelyiket, csak éppen március 15-ét ne.
Lehetne például február 29. is, akkor csak minden szökőévben, tehát négyévenként büntethetne a prefektus. Vagy május elseje, esetleg a gyereknap, június elseje, mert abba sem köthetne bele senki. A magyarok állandóan rossz dátumokat találnak ki maguk fellobogózására. Miért kell elbukott forradalmakat választani? Ha nem kezdik el, nem vesztik el.
A Népi Mozgalom Pártjának ügyvezető alelnöke, a nagy hazaffy, Marius Pașcan is megmondta, hogy az RMDSZ a március 15-ről szóló törvénytervezetével arra akarja kényszeríteni a románokat, hogy ünnepként fogadják el negyvenezer erdélyi román állítólagos „lemészárlását és háromszáz falu felperzselését”. Igaza is van, miért ragaszkodnak a magyarok az elbukott forradalomhoz, amelynek tudjuk, mi lett a vége Aradon. Különben Pașcan úrnak szelektív a memóriája, mert mindig elfeledi, hogy a negyvennyolcas forradalomban a románok az osztrákok mellé álltak, és (valószínűleg csak úgy véletlenül) sok várost és falut elpusztítottak, amelyek közül csak mutatóba említsük meg Székelykocsárdot, Nagyenyedet (benne a kollégiummal), felégették Zalatna bányavárost, Felvincet és számtalan magyart legyilkoltak.
Baj van tehát fesztivitásaink körül. Végeredményben március 15-én Pesten sem történt más, mint a román „forradalom” kitörésekor Jászvásáron a Petersburg Hotelben, ahol 1848. március 28-án a román költők lázadásként 35 pontos petíciót szerkesztettek, vagy június 7-én Craiován, ahol létrejött az első ideiglenes forradalmi kormány minden vérontás nélkül. De akkor a véget a 13 aradi vértanúval illene feledni.
