Napjainkban már nehezen magyarázható meg, hogy mit jelentett Ő egykori közönségének, csapattársainak, barátainak egy olyan egyszeri és megismételhetlennek látszó időszaktól kezdődően, amelyet a régi szurkolók most is a három Czintos — Zoli, Dodó, Sanyi — korszakának neveznek.

Czintos Dodó Kovászna ama színes egyénisége volt, akinek megadatott, hogy azt végezhette, ami iránt elhivatottságot érzett, amit a legjobban szeretett: több mint negyven éven át tevékenykedett városunk sportéletében labdarúgóként, edzőként, szervezőként. 2001-ben, amikor a Kárpátok Sportegyesület fennállásának 70. évfordulóját ünnepelte, az akkori városvezetés ezüst díszoklevéllel tüntette ki, és méltán, hiszen olyan ,,legek" fűződnek nevéhez, melyek Kovászna sportját döntően befolyásolták. Amikor a kisipari szövetkezetek sportegyesületének mindeneseként hat szakosztályt működtetett, hihetetlenül fellendült a város sportélete, pezsgését csak tovább fokozta a sétatéri pályán, több mint tíz éven át az általa is szervezett minifoci-bajnokság. Ő volt a legtöbbször és a leghosszabb ideig a labdarúgócsapat edzője. Mindig akkor hívták a csapathoz, ha baj volt. Ő pedig jött, rendet teremtett, csapatot csinált, és ha kellett, jóval túl a negyvenen, játékosként is segített. És amikor minden sínen volt, menesztették. Kevés olyan embert ismertem, akinek ennyire szívügye lett volna a labdarúgás, mert a következő felkéréskor, feledve mindent, újból és újból a csapat mellé állt.

Igazi sportdiplomata volt. Maga mögött tudva családja állandó támogatását, mindig megtalálta azokat a lelkes munkatársakat, akikkel a város sportjáért dolgozhatott. Ápolta a hagyományokat, a barátságot, mert minden évben kétszer oda-vissza alapon megszervezte a kovásznai és kézdivásárhelyi öregfiúk közti nagypályás labdarúgó-mérkőzést.

Most, amikor végső búcsút veszünk tőle, megköszönjük mindazt, amit a város sportjáért tett, és reméljük, hogy a városvezetés sem felejti el a következő Pro Urbe-díjak odaítélésénél.

Pihenése legyen csendes, emléke áldott.

Gazda István