Az erdőfülei Emlékgyár esküvői filmek készítésével foglalkozik, de nem riad vissza egyéb feladatoktól sem. Önkéntesen, a köz érdekében dokumentálják falujuk eseményeit – rögzítettek már koncertet, népszínmű-előadást, táncházat és falunapokat is –, készítettek dokumentumfilmet, forgattak videóklipet, most pedig Erdővidék 100 arca címmel kisfilmsorozatba kezdtek.
Céljuk megkeresni a tájegység azon öregjeit, akik jó kedéllyel tudnak úgy szólni életükről, hogy az tanulsággal szolgálhasson a ma nemzedékének. Kezdeményezésük nem várt sikerrel járt: a bardoci 102 éves Kolumbán Juliska néniről készült alkotást a közösségi oldalon már 1,8 milliószor nyitották meg, megközelítőleg mintegy 3,7 millióan látták, alatta pedig közel ezerszáz hozzászólás született! Ismerősök, erdővidékiek és nem kevés ismeretlen fejezte ki jókívánságait az idős asszonynak, a film készítőit pedig arra biztatták, az elkezdett munkát folytassák, hiánypótlónak tartják azt.
Szőcs Szilárdnak, feleségének, Editnek és barátjuknak, Deák Andrásnak régebbi terve volt a sorozat, de napi elfoglaltságaikból eredően halasztaniuk kellett. A koronavírus-járvány miatt elmaradtak a lagzik, és a kényszerszünet adta szabadidőt használták fel elképzelésük megvalósítására.
Számba vették hol milyen idős embert ismernek személyesen, felvették a kapcsolatot Erdővidék más-más szegletében élő barátaikkal, akiktől tanácsot kértek, kit lenne érdemes megszólaltatni, majd felkeresték őket. Egész sor kérdést írtak meg előre, s bár azokat mindig felhasználják, a legjobb pillanatok azok lettek, amikor az öregek ráéreztek, mit is szeretnének hallani a filmesek, és spontán mesélésbe kezdtek. „Életükről mesélnek, de úgy, hogy az észrevétlen tanulsággá válik számunkra. Jó látni, hogy nemcsak beteg és elesett öregeink vannak, hanem olyanok is, akik hajlott koruk ellenére jó fizikai és szellemi erőben vannak, életük bár megpróbáltatással teli volt, mégis jó kedéllyel tudnak szólni azokról az évekről. Közös bennük, hogy mindennapjaikat csak úgy tudják elképzelni, ha hasznossá tehetik magukat, ha folyamatosan dolgozhatnak, házuk táját és kertjüket rendben tarthatják, illetve az is, hogy hatalmas az Istenbe vetett hitük. Remélem, a következő hónapokban-években még rengeteg ilyen, megszólaltatásra érdemes embert találunk – kincseink ők nekünk” – nyilatkozta Szőcs Szilárd.
Hogy miről mesélnek öregjeink?
A Romániánál is idősebb Kolumbán Juliska néni Magyarországon, Bardocon született 1918-ban. Gyermekkorában a család együtt gazdálkodott, búzát és törökbúzát vetettek, hetente pedig hat-hét kenyeret kellett sütniük, mert általában egyszerre tíz-tizenkét személy evett az asztalnál. A keveset tartott „magyar világ jó volt”, aztán jött a kollektív és a nehézségek korszaka. Manapság is tevékeny: kertjébe pityóka, fuszulyka, saláta, retek, hagyma, petrezselyem, murok van vetve, szép növekedésüknek pedig igazán örvend. „Mikor megnőnek, minden olyan szép. Örvendezek benne, hogy milyen szépek. Nézem, és megnyugszik a szívem, hogy milyen szép termény. (…) Ember a földön nem tud adni esőt sem, nem tud adni semmit. Ő neveli meg a terményt, mindent, a Jó Atya. Ő neveli meg. Bízni kell, hogy az van, az létezett, és létezik!” – mondja a filmben. Az idős asszony a fiatalokat is megszólítja, s arra kéri őket, olvassanak tanuljanak, fejlesszék magukat.
Az erdőfülei 86 éves Bedő Lajos arról beszél, hogy a negyvenes években a gyerekeket nem kényeztették sokat, gyakran jártak mezítláb, 1943-ban már ő is az állatok mellett tett-vett; szép emléke ebből a korból a magyar honvédek bevonulása. Úgy véli, élete során az ember több nőt is szerethet, de a legjobban azt kell, akit az ember feleségül vesz, s ahhoz – bár férfi számára nem könnyű feladat – kicsit alkalmazkodni is muszáj. Ahhoz pedig, hogy az ember szép kort érjen meg, az kell, hogy ne hagyja el magát. Ő ma is reggel korán kel és kupica pálinkával indítja a napot, majd elvégzi azt a munkát, ami erejéből telik, akár kaszál is.
A Bodosban született, házassága révén kisbaconivá vált Keresztes Etelka a gyerekkori aratások emlékét elevenítette fel: reggel fél ötkor keltek, mert a pajtában hat marhát fejni kellett, majd mentek a mezőre; máig emlékezetes az az étel, amit délben édesanyja vitt ki neki és testvéreinek. A mai nemzedéket arra inti, bár a földet csak sok bajjal lehet megmunkálni, de el ne adják, el ne idegenítsék.
A 93 éves olaszteleki Balázsi Rózsika a család utolsójaként, hatodik gyermekeként született. Szegények voltak. Az is megtörtént, hogy amikor az egyiket konfirmáltatták, szinte rongyokból öltöztették fel a nagy eseményre: „az ingnek a nyakát megcsinálták valamiből, meg a két karját és az ellenzőt elöl – a többi semmi nem volt!” – meséli a hajlott korú néni. Szeretetből, megértésből viszont nem szenvedett hiányt a kicsi lány, akit édesapja is úgy szeretett „mint egy bubát.” A Jóistennek is hálával tartozik, amiért elég erőt adott, hogy a gyermekeket rendezni tudja és felnevelhesse őket.
A felsőrákosi Sugár Anna arról vallott, hogy leánykorában bizony sokat járt napszámba, s nem volt ritka, ha étlen vette a kapát a kezébe. Mivel gyorsan dolgozott és utána gyom nem maradt, sokat hívták. Szerette és őt is szerették az állatok, sokszor kacagták ismerősei, hogy a tehenek esténként majd fellökték egymást, hogy ő fejje meg őket. Most, 84 évesen is dolgozik: behordja a házba a vizet és a fát és eljár bevásárolni, ha megkérik, akár másnak is, mert szeret mozogni. Közel érzi magát Istenhez: naponta többször elmondja a miatyánkot, s harangozáskor bárhol is van, összekulcsolja kezét és imádkozik.
A székelyszáldobosi Benkő Béla alig háromnapos volt, amikor édesanyjával menekülniük kellett: az a hír járta, hogy az Úzvölgyén át érkező oroszok a civileket is bántják. Négyéves volt, amikor a fogságból hazatért édesapját megismerte. Alig néhány év adatott, hogy a család megpróbáljon lábra állni, amikor elkezdődött a kollektivizálás: elvették két lovukat, tehenüket, s még papírt is aláírattak, hogy mindezt önkéntesen. Aztán azt mondták, nincs többé úr, csak elvtárs. „Többet úr nincs, csak elvtárs, mindenkit annak kell szólítani. Mondom Csinta bácsinak: Csinta bácsi, ha maga bekerül a kórházba, s a műtőasztalra felkerül, maga a doktor úrnak azt mondja, hogy doktor elvtárs, maga onnan élve le nem kel, és azt a papnak se mondja, hogy tiszteletes elvtárs. Ez a kettő nem talál aztán együtt” – anekdotázott Benkő Béla a filmkészítőknek. Pedig jókedvre nem sok okuk volt Benkőéknek. Elmondása szerint 1960-tól harminc éven át kenyérből egyszer sem voltak bőségében, helyzetük csak akkor javult, amikor 1990 után gazdálkodni kezdhettek. Véleménye az, senki se menjen idegenbe dolgozni, mert jobb itthon kis gazdának lenni, mint idegenben nagy szolgának. „Itt született, itt van a hazája, itt éljen meg, ahol ismerik, becsüli mindenki. Mert egyebütt, ahová elkerül az ember, látom, csak köpdösik mindenütt az idegent. Itt a mi drága székely kultúránk, azt kell megbecsülni. Aki nem becsüli az apjáét, a vagyont, a szülőföldet, az vándor lesz a világban. Egyéb nem tud lenni a világban: szolga és vándor” – hangoztatta meggyőződését a székelyszáldobosi gazda.
