– A koronavírus-járvány előtt heti rendszerességgel beszámoltunk a kézdivásárhelyi Nagy Mózes SK cselgáncsszakosztályának tevékenységéről, ám március óta sok minden változott... Most mi hír járja a céhes városbéli éremkovácsműhely háza táján?
– Sajnos a cselgáncsműhely be van zárva... Az elmúlt pár hónapban online tartottunk edzéseket, napi szinten küldtem tanítványaimnak az edzésprogramot. Visszajelzett az, aki megcsinálta a kiadott munkát, aki meg nem, az hallgatott. Annak ellenére, hogy kiköltöztünk falura, ahol udvar és valamelyest szabadság is volt, nehezen telt el az elmúlt három-négy hónap, hiszen roppant hiányoztak a gyermekek, a versenyre járás, a munka, az edzés.

– A céhes városbéli sportiskola vezetője, Farkas Alpár a Hétfői sportnak adott interjújában úgy fogalmazott, hogy online nem lehet élsportolni... Ilyen körülmények között a gyermekek mennyire tudták magukévá tenni az edzőjük által elküldött edzésprogramot?
– A kezdő csoportunk is már három-négy éve dzsúdózik, a haladók viszont már több mint tíz esztendeje űzik ezt a sportot, így számukra nem volt nehéz teljesíteni az edzésprogramot. Persze, ilyenkor nem úgy csinálják, mint amikor az edzésen az edző regulázza őket vagy közben rájuk kiált, hogy ereszd le a feneked, vagy ugorj magasabbra. Én is egyetértek ezzel a kijelentéssel, hiszen tényleg nem lehet online élsportolni, de még így is több volt a semminél, és az a gyermek, aki ambiciózusabb, valamennyire formában tudta tartani magát. Sőt volt olyan tanítványom is, aki tatamit kért kölcsön, hogy otthon jobban tudjon edzeni. A nagyobbak súlyzózni is szerettek volna, de mivel nem járhattak be az iskolába, így számukra hasizom, fekvőtámasz, húzódzkodás és egyéb speciális gyakorlatokból állítottam össze tervet.

– Jelen pillanatban hány gyermekkel folynak az edzések és kik a felkészítő tanárok?
– A kezdő és haladó csoportban most összesen 34 gyermekünk van, s köztük vannak olyanok is, akik jelenleg valamelyik korosztályos válogatottal készülnek. De ezen kívül van másik két csoportunk is: az egyik az előkészítő a sportiskolára, itt Vida Attilával dolgozunk össze; a másik csoportunk pedig az ovidzsúdó, ahol Vida és Czifra Attila tartja az edzéseket. Tehát a négy csoportunkkal jómagam és a korábban említett két edző foglalkozik.

– Kurta és nagyon furcsa szezon előtt áll minden sportág. A kényszerszabadság alatt biztos volt elég idő kielemezni az előző idényt, levonni a megfelelő tanulságokat és kielemezni minden versenyét...
– Így visszagondolva a 2019-es esztendő elég eredményes volt számunkra, úgy a versenyzés, mint az érmek szempontjából. Sok hazai és külföldi viadalon vettünk részt, s minden korosztálynak megvoltak az érmesei. Az érmeink száma jóval meghaladja a húszat, sok jó sportolónk van. Különösebben nem akarok kiemelni senkit, de el kell mondanom, hogy Norocea Andra Gondos Rékával bekerült a dévai Nemzeti Dzsúdóközpontba (Centrul Național de Judo), így ott járnak iskolába és edzenek, ám még a Nagy Mózes SK-hoz tartoznak. Továbbá Balogh Hanna most készül a kolozsvári olimpiaközpontba, s ha minden jól megy, akkor elsejétől már a kincses városban fog edzeni. A kiváló eredményeinek köszönhetően Baricz Örs kapott még behívót az U18-as válogatottba. Egy jó cselgáncsos mag van Kézdivásárhelyen, s mindegyik korosztálynak megvannak azon sportolói, akik az országos élvonalhoz tartoznak.

– Magyarországon a hónap elejétől már újra lehet edzeni, nálunk mikorra van beütemezve a cselgáncssport újraindítása?
– Sajnos semmi konkrétat nem tudunk még. Annyira bizonytalan ez a kormány, hogy nem lehet eligazodni rajta. Egyik nap mondnak egyet, a másik nap másikat, így egyáltalán nem lehet tudni semmit. Mi a tanügyminisztériumhoz tartozunk, így ők is beleszólhatnak a dolgainkba... Sajnos nem lehet tudni, hogy mikor indulhat újra számunkra az élet, de mivel a cselgáncs kontaktsport, ezért valószínűleg csak később következhet be ez a dolog.

– Amúgy nehéz lesz majd visszaállni a régi kerékvágásba?
– Szerintem nem, megvannak a módszerek, hogy miként állunk majd vissza, de az elmúlt három-négy hónapot nehezen lehet majd bepótolni! Kimaradtak a versenyek, a kimonós edzések, így sok munka vár mindenkire. A sportolók otthon készültek, ám az nem ugyanaz, mintha csoportban edzenénk.

– Már beszélnek arról, hogy mikor lesznek újra versenyek?
– A Román Cselgáncsszövetség idei versenynaptárában hazai megmérettetés még nem szerepel, csak azok a nemzetközi viadalok vannak feltüntetve, amelyeknek Románia ad majd otthont. Ezek közül az egyik a kolozsvári kadet Európa-kupa lenne, a másik a szintén kincses városi nemzetközi nyílt verseny, s az év vége felé Bukarestben rendeznék meg a vegyes csapat Eb-t. Az elmaradt hazai versenyekről nem tudunk semmit, ahogy az előttünk álló viadalokról sem. Elképzelésem szerint a szövetség törölni fogja az őszi versenyeit, hogy legalább az elmaradt országos bajnokságait meg tudja tartani. Most még kilátástalan a helyzet.

– Ezt a kilátástalanságot miként éli meg egy edző, egy sportoló?
– Én nem kapok szavakat a jelenlegi helyzetre... Nem azt mondom, hogy az idei munkánkat teljesen lehet dobni, de az elmúlt három-négy hónap az hosszú idő, és ha még tovább húzódik ez a dolog, vagy esetleg bekövetkezik a koronavírus-járvány második hulláma, akkor nem tudom, hogy mi lesz. A gyermekek nagyon kiesnek, s a cselgáncs mellett az egész román sport tönkremehet... Külföldön valahogy minden másképpen működik.

– Az eddigi remek munkája elismeréseként 2018-ban Mentor-díjat nyert. Ez mennyiben segíti, hogy ezekben az ínséges, nehéz időkben ne adja fel a munkát és tovább dolgozzon?
– Jó érzés volt, hogy elismerték az eddigi munkámat. Megrögzött ember vagyok és nem tudok a sport nélkül élni. Remélem, hogy akármikor következik majd be a cselgáncssport újraindítása, akkor ugyanolyan vagy talán nagyobb lelkesedéssel fogok dolgozni, edzeni, mint eddig. Ha újraindulunk, akkor nem lesz lazítás.

– Már 24 esztendeje, azaz 1996 óta van az edzői pályán. Melyik eddigi eredményére a legbüszkébb?
– Sok jó eredmény és országos bajnoki cím van már a hátam mögött, de egy csapat bronzéremre vagyok a legbüszkébb. Évekkel ezelőtt szerény csapattal mentünk Pitești-re az U17-es (akkor még kadet) korosztályos országos bajnokságra. Csupán kézdivásárhelyi sportolókkal neveztünk a versenyre, a csapatot pedig helyi, de kisebb korosztályú gyermekekkel egészítettük ki. Mi nem vettünk kölcsön más kluboktól jobb cselgáncsozókat, ellenfeleink viszont két-három csapatból válogatták össze a sportolókat. Mostanság a csapatbajnokság egy picit háttérbe van szorulva, de akkortájt kemény küzdelmet hozott egy-egy ilyen viadal. Jó és kemény mezőny verődött össze azon a megmérettetésen, ahol a tanítványaim remekül harcoltak, és azzal a kicsi csapattal bronzérmesek lettünk. Nagyon örvendtem annak az eredmények, még annak ellenére is, hogy azután a csíkszeredaiakkal közösen voltunk még országos bajnokok is.

– A háromszéki, a romániai cselgáncs jelen pillanatban hol áll a külföldihez képest?
– Hanyatlott egy picit. A 2008-as pekingi olimpiai játékokon romániai női cselgáncsozó nyert aranyérmet, majd valamivel később a férfi válogatott bronzot szerzett az Európa-bajnokságon, és akkoriban volt egy jó mag a kolozsvári olimpiaközpontban. Most viszont japán edzője van a válogatottnak, a csapat sokat jár a felkelő nap országába, de még sincs megfelelő eredmény. Valahol fent rontják el a dolgot, hiszen rengeteg a tehetséges gyermek, több is, mint más országban, s a sportolók a kadet korosztályig egészen jól mennek, ám ezután valami történik velük, és elmaradnak az eredmények...

– Amúgy kinek és mikortól ajánlott cselgáncs?
– Ez a sport mindenkinek ajánlott, a problémák – ha lehet így nevezni – csak akkor kezdődnek, amikor versenyzésről van szó. Ezt azért mondom, mert nem mindenki szeret versenyezni. A gyenge, félénk gyermekeknek a cselgáncs fejleszti a mozgáskészségüket, az állóképességüket, az ügyességüket.

– Sérülésveszélyes és költséges ez a sport?
– Mint minden sport, a cselgáncs is sérülésveszélyes, ám én azt gondolom, hogy a fociban több sérülés van, mint a dzsúdóban. Az edzéseken a gyermekek, a sportolók megszokják, hogy kell esni, miként kell kifordulni egy dobásból és sok más olyan technikát is elsajátítanak, ami megvédi őket a sérüléstől. A cselgáncsra nem mondhatnám azt, hogy költséges sport. Állami támogatott kluboknál, mint például a sportiskolák, a gyermekeknek még edzési díjat sem kell fizetniük, a kimonót sok esetben a klub be tudja szerezni. Ha nincs erre mód, akkor a szülőnek kell megvennie ezt, kis korban 300 lejes kimonóval egy pár évig elvan a gyermek, a nagyobb korban viszont egy versenykimonó már 600–800 lejbe kerül. A hazai versenyekre való részvételt támogatja a sportiskola, a külföldi viadalokra szponzorpénzből megyünk, vagy esetleg pályázat révén kerítjük elő a szükséges anyagi forrásokat.