Az első: én egy fő dologgal nem értek egyet. Hogy a magyarság túlélte Trianont, és ez egy teljesítmény. Trianon óriási trauma, megnyomorítja a nemzetet, főleg a határon túliakat. De az anyaország földrajzi területén élő magyarnak semmit nem kellett ahhoz csinálnia, hogy megmaradjon. Nem tud eltűnni, elvándorolni, kihalni. Inkább a határon túliak megmaradása az, amiről lehetne beszélni, de színmagyar területek több százezres lakossággal ott sem fognak csak úgy eltűnni. Nem kitartanak, hanem nehéz körülmények közé kerültek, és élni próbálnak. De ha nem tennék is, ugyanott lennének magyarként, amíg el nem fogynak. Itthon is fogy a magyar, egy részük legyint Trianonra és a határon túliakra. Ez siker? Lehetetlen, hogy ne létezzünk. Ha nem siker lett volna, akkor hogy néz ki? Nincs nemzet? Miért? Elköltözünk? Elhalunk a depresszióban? Tízmillió magyar nem tűnik el, akármilyen rosszul vagy jól csinálja. Szóval mihez képest siker? Szerintem inkább egy folyamatban lévő, még mindig nem eléggé kitárgyalt, nem eléggé tisztázott, nem eléggé ismert trauma, amit nem úgy kell feldolgozni, hogy sikertörténet, és nem is úgy, hogy sírjunk évente egyszer. Meg kellene ismerni és ismertetni a határon túl ragadtak szemszögéből, hogy ez mit jelent, és a tények megismerése után foglalkozni az ekkor jelentkező érzelmekkel. Nem fordítva. Szerintem egy a lényeg, és erre kéne figyelni: hogy az itt élő magyar minél inkább megismerhesse, hogy milyen határon túlinak lenni úgy, hogy el se mozdultál onnan, és hogy ott, a határokon túl ez máig mit jelent. És ezt a határon túliak szemszögéből részletesen, elemzően leírni, elmondani. Megismertetni a nemzettel a legnagyobb traumáját, és ezt így kezelni. A fiatalok azt mondják, hogy a történelem senkit sem érdekel? Pedig élnek magyar embertársaik, akik önhibájukon, saját döntésükön kívül nem Magyarországon élnek, rendkívüli hátrányokat szenvednek el emiatt, és ez jelenleg is zajlik. Nem bevándoroltak, nem kivándoroltak, nem migráltak, hanem a helyükön vannak és még sincsenek a helyükön. Ezt kellene elmondani játékfilmben, könyvsorozatban, dokumentumfilmben, akármiben. Ezt kéne megértenie az itt élőnek, erről kellene tudnia. Ez lenne a sikertörténet. Akkor a petíciót nem kétszázezren, hanem hatmillióan írnák alá. És akkor lenne autonómia. Na, ez lenne a siker – áll az első reflexióban.

A második: az írásod erősen az emberiség egy csoportjára van kihegyezve, pedig a kunok, a jászok jobb példa lennének a beilleszkedésre, beolvadásra, a magyarság gazdagítására. Miért tartjuk számon a Nobel-díjasaink származását, ha ők magyarnak vallották magukat? Éppen kevertnép-voltunk az, ami valószínűleg ellenálló és kiváló genetikai állományt eredményez, és ez lehet az oka annak, hogy a Nobel-díjasok között ilyen sok magyar van. 1848-ban osztrákok, lengyelek, örmények is harcoltak az oldalunkon a függetlenségért és a szabadságért. Őket is bele kellene venni a cikkbe. Sikertörténetünk meg volt már korábban is: a tatárjárás után is talpra álltunk.

Sokszor elolvastam a fentieket, vitázom velük, és elismerem, hogy sok igazság van bennük. És ettől szép az élet, haladunk, lépünk elébb.