2008. szeptember 18-án az Országos Diszkriminációellenes Tanács ülésén megszületett a válasz a májusban lezajlott csendőrségi napok visszaéléseivel kapcsolatban: a magyarság tudatos mellőzésére vonatkozó panasz nem megalapozott. Szándékosan használtam a visszaélés szót, ugyanis a csendőrség visszaélt a törvénnyel és a józan ésszel.
Szerencséjükre — vagy talán nem csak szerencséről van szó — a hazai törvények eléggé képlékenyek és nem egyértelműek ahhoz, hogy hasonló határozatok szülessenek. Ilyen körülmények között nem is vártam, nem is várhattam egyebet, a Tanács nem tehetett többet. A csendőrség meghirdette a rendezvényt, a Colan és a Miha Viteazul diáksága meg is jelent (úgy látszik, ezek az iskolák érzékenyebbek a hasonló felhívásokra, mint mások), és egyenlő bánásmódban részesültek a különböző nemzetiségűek, hisz a mindkét nyelven folyékonyan beszélő csendőrtiszt biztosan mindkét nyelven elmagyarázta a gyerekeknek, hogy mire költik az adófizetők pénzét. Akkor tehát hol lehet a baj? Ott a baj, hogy hülyének néznek bennünket.
És hogy mégis miért érte meg beadványt írni? Mert akkor is, ha hülyének néznek, és akkor is, ha önkényesen értelmezik a törvényt, tudniuk, érezniük kell, hogy nem tehetnek meg mindent. Még akkor sem, ha arra ,,ítéltettek" — ahogy az néhány SZDP-s, D-LP-s, nagyromániás meg KP-s főmufti szavaiból kitűnik —, hogy közöttünk éljenek, együtt velünk. Ha nem egyéb, akkor minden hasonló esetnél valaki vagy valakik föl fognak utazni Bukarestbe, és magyarázkodni fognak. Mi meg tudjuk a magunkét.
Blénessy Botond, Sepsiszentgyörgy