Különleges egyéniség volt, a színházban és a magánéletben egyaránt állandóan a figyelem középpontjában állt, meghurcoltatásának, tragikus halálának tisztázatlan körülményei utólag még tovább növelték nimbuszát. Nem véletlen, hogy nevét intézmények, közösségek őrzik, hogy máig eleven az emléke, pedig immár harmincnégy éve eltávozott.

Már főiskolás korában ígéretes tehetség volt, Tartuffe szerepét tanárával, Kovács Györggyel felváltva játszotta. 1963–65-ben a sepsiszentgyörgyi, 1968–1974 között a marosvásárhelyi, 1975-től 1983-ig ismét a sepsiszentgyörgyi színház művésze volt. A székelyudvarhelyi Népszínházban színpadra állította Harold Pinter: A gondnok című darabját. Woyzeck szerepe, de más jelentősebb alakításai is – Kurrah, De La Fontaine, Káin, Tiborc, Cațavencu, Parmenion – máig emlékezetesek a marosvásárhelyi és a sepsiszentgyörgyi idősebb színházbarátok körében. Ady, József Attila, Petőfi, Radnóti költészetének egyéni hangú megszólaltatásáért a színházi krónikák, méltatások Latinovits Zoltánhoz hasonlították.

Nyíltan szidta a kommunista rendszert, ezért 1983. február 23-án letartóztatták. 1984. augusztus 23-án szabadult, azonban ezután nem engedték színpadra. Segédmunkásként dolgozott egy gyárban. Roncsolt idegrendszere utána már nem bírta sokáig. Rengetegen búcsúztak tőle a halála után, számos írót, költőt is megihletett legendás élete és halála.

Megölték, vagy öngyilkos lett, máig sem tisztázott. Haragudtak rá, mert nem tudták megtörni? A színpad nélkül értelmetlenné vált az élete, vagy besúgni kényszeríthették, és úgy érezte, nincs más kiút számára? Biztos válaszokat ezekre a kérdésekre valószínűleg már sohasem kapunk…

Kortársa és egykori jó barátja, Nemes Levente színművész így vallott róla lapunknak: „Megrendítően mondott verset, néha könnyekig meghatotta a hallgatóságot. Volt egy érdekes szokása, hogy amikor leütötte a vers utolsó hangját, és mindenki feszült csendben hallgatott, akkor ő így a kisagya felé nyúlt, mintha előrenyomná a kalapját, s azt énekelte, hogy „kalapomba páros tubarózsát tettem...” Ezzel azonnal feloldotta az egészet, lenullázta a döbbent, megilletődött, esetleg könnyes pillanatot. Egyből átment komédiásba. Nagyon kifinomult dolog ez, mástól soha nem láttam hasonlót. Valami olyanfajta kívülről való látását jelenti az embernek, mely egyszerre tragikus, könnyes, megrendítő és ugyanakkor humoros, könnyed. Mint amilyen az egész életünk. Schopenhauer szerint a létezés részleteiben komédia, egészében véve pedig tragédia. Gyakran ezt éreztem Visky furcsa előadásaiban...”

Csiki László így ír róla Második félig nyílt levél című versében: Zárva minden, a bolt, a szív, a föld, / csak a színház nyit: ötvenes öregek / játsszák el kisdiákoknak újra az ünnepi, / a hősi komédiát – és az ügyeket? / No ennyi. Utálhatod, szidhatod: tied. / Becsületből ennyire tellett valakinek: / ellopni a függönyhúzó zsinórt, mint remélem, / hátha bár egy este nem játszanak ilyet. / Nyíltak, üresek, feketék egy percre a színek. / Valami igaz valahol. És nem hiszed.

Isten nyugtassa békében Visky Árpádot!