Ma is jól emlékszem arra a rettenetre, ami suttogások közepette végighullámzott Sepsiszentgyörgyön 1958 márciusában évfolyamtársaim letartóztatásakor. Szüleink féltése, gyanakvása, hogy mások is sorra kerülhetnek, intései, hogy senkivel, egymás között se beszéljünk erről, vigyázzunk a provokációkra, hisz az utcán ismeretlenek állíthatnak meg érdeklődésükkel. A Mikóban tanáraink, ugyan palástolni igyekeztek, de magatartásukból, előadásaik közömbös hangulatából, céltalanságából kiérződött az aggodalom, hogy mindannyiunk amúgy is tiltott és többször megtiport nemzeti érzelmeiért, magyarságunk parázs alatti izzásának e pici fellobbantásáért valami szörnyű igazságtalanság következményeként (talán gyerekes tettükért) tizenhat éves ifjaknak kell majd lakolniuk. Olyan tanárunk is akadt, aki talán színlelt kötelességből, talán bőrét is mentendő, de leginkább felindultságának leplezésére a ránk förmedést, a letartóztatottak hangzatos megvádolását választotta.
A történet különben ismert. A vádirat szerint: „Az 1-es számú Líceum meggondolatlan, felelőtlen diákjai közül egynéhányan a magyarországi ellenforradalmi agitáció hatására arra vetemedtek, hogy a népi demokratikus rendszer ellen fegyveres szervezetet alakítsanak, amelynek tagjai – a magyarországihoz hasonlóan – fegyveres terrortámadásokat hajtanának végre hazánkban. A banda tagjai soviniszta elfogultságukban nem átallották 1957. március 15-én titokban koszorút elhelyezni az 1848-as emlékmű talapzatára az 1956-os magyar ellenforradalmárok emlékére. A tettüket megismételni akaró banditák azonban 1958. március 15-én lebuktak, s megkapták méltó büntetésüket.”
A 2009-ben az ötvenéves érettségi találkozónk alkalmából kiadott Mi, az 59-esek című kiadványunkban az elítélt hat évfolyamtársunk közül ötnek (Jancsó Sándor 1993-ban meghalt) az elbeszéléseiből szerkesztett összeállításban próbáljuk érzékeltetni az eseményeket.
„Mi Romániában a rádióból értesültünk a magyarországi eseményekről. Nagy volt a lelkesedés és az öröm. Azt hittük, hogy végre elérkezett a nagy változások ideje. (Naivak voltunk, de ez csak később derült ki.) Azokban az októberi napokban az utcán, a családban, az iskolában, de bárhol, ahol két ember találkozott, a forradalomról beszélt. Az információk, amelyek sokszor felnagyítva jutottak birtokunkba, csak fokozták bennünk a lelkesedést és a magyar néppel való együttérzést. Irigyeltük a magyar ifjúságot, a pesti srácokat bátorságukért, és úgy éreztük, hogy nekünk is tennünk kell valamit. Így született meg az a gondolat, hogy több osztálytársammal és néhány kívülálló barátunkkal közvetlen a forradalom kitörése után néhány nappal megalapítottunk egy illegális Társaságot, amelynek később a SZIT (Székely Ifjak Társasága) nevet adtuk. Társaságunk eredeti célja az volt, hogy adott pillanatban, amikor az idő elérkezettnek látszik, mozgósítsuk a diákságot és a gyárakban dolgozó munkás ifjúságot.” ( Jancsó Csaba, 10 évet kapott)
„Kilencedik osztályban egy hűvös őszi reggelen Kulcsár Mihály matektanárunk nagy késéssel érkezett az órára, már-már potyaórára gondoltunk. A többi tanár is idegesen, sietve adta le az anyagot, és a szünetet jelző csengőszó előtt távoztak az osztályból. 1956. október 23-a volt. Pesten tüntetések vannak – terjedt el az iskolában a hír. Az órák után szaladtam haza. Kitört a forradalom, lövöldözés, robbanások hallatszanak – fogadott édesanyám. Az elkövetkező napokban az izgatott emberek csak erről beszéltek. Együtt reménykedtünk, együtt féltettük a pesti srácokat s a forradalom minden résztvevőjét. De mi? Mi kimaradunk? Kimaradhatunk-e ebből a harcból, hiszen Pesten a mi céljainkért is küzdenek, véreznek az emberek. Ezekben a forró napokban Molnár Béla osztálytársam egyik szünetben nekem szegezte a kérdést: Belépnél-e egy most alakuló szervezetbe? Kérdésemre elmondta, hogy a cél a magyarországi forradalom segítése, s ha hozzánk is elér, akkor bekapcsolódunk az eseményekbe, fegyverrel is, ha kell. Hát lehetett ellenállni? Beléptem. Szervezetünk a SzIT (Székely Ifjak Társasága) nevet vette fel. A 14–15 éves gyerekek túlfűtött fantáziájával tervezgettünk a Gyertyánosi-féle asztalosműhelyben. Volt vezér- és alvezérválasztás, eskütétel, összekötve a vérszerződéssel. Egy titkos fedezékre is szükségünk volt a majdani nyomda és a fegyverek számára. Ajánlatomra kezdtünk el ásni a református vártemplom őrtornya alatt, alagutat vagy egy föld alatti termet keresve. Felbontottuk az alapot, de nem volt alatta semmi. Röpcédulák nyomtatására betűket is próbáltunk gumiból faragni, nem sok sikerrel. A Szabad Európa Rádió adásaiból hallottunk a temesvári, a kolozsvári és a marosvásárhelyi egyetemek diákjainak a mozgalmáról. Na de mi, mi is felrázzuk Háromszék és vele az egész Székelyföld népét! – fogadkoztunk. A tiltott nemzeti ünnepünkön, március 15-én, megkoszorúzzuk az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emlékművét – határoztuk el. A református temetőben 1957. március 14. késő délutánján egy örökzöld bokor ágaiból koszorút készítettünk, és este 10 óra körül – nagy izgalom közepette, titokban – helyeztük el a parkban levő emlékműnél. Híre szaladt a koszorúzásnak, de a remélt hatás elmaradt.” (Bordás Attila, 12 évre ítélték)
„Az első koszorúzáson hárman voltunk: Jancsó Csaba, Bordás Attila és én. 1957. március 15-én volt. Megkoszorúztuk Sepsiszentgyörgyön az 1848/49-es hősök emlékművét, és megpróbáltuk elhitetni magunkkal, hogy mégis tettünk valamit. Hát végső soron ez nem volt olyan nagy dolog, de abban az időben mégis valami volt. Ez az első koszorúzás nagyon simán ment, mert senki nem számított arra, hogy abban az időben valaki ilyent is tehet. Feltettük a koszorút, hazamentünk, s ennyi volt az egész.” (Gyertyánosi Csaba, 12 évet kapott)
„Következett 1958. március 15-e. A helyi titkosszolgálat emberei – egytől egyig magyarok – felkészülten várták az újabb koszorúzást. Az emlékmű közelében a tűzoltóság részére éppen víztároló medencét építettek. Munkaidő után a szerszámok tárolására emelt, gyékényből készült barakk oldalán a szekusok a mit sem sejtő Bordás munkavezetővel, Attila édesapjával – a sors iróniája – megfigyelő réseket vágattak. Március 14-én este a barakkból figyelték a várható eseményt.
Fiúk, hát nem csinálunk már semmit? – kérdezte Jancsó Sanyi március 14-én. De igen. Így történt, hogy délután – közös tanulás címén – nálunk találkoztunk Sanyival és Gyertyánosi Csabával. A tanulás befejezése után kikísértem a barátaimat. Édesanyám szólt utánam: fiam, ne maradj sokáig, mindjárt kész a vacsora. Rohantunk a temetőbe, kötöttük a koszorút, és ismét lopakodva mentünk az emlékműhöz. Alig helyeztem el a koszorút, amikor éles sípszavak és felém rohanó léptek robaját hallottam. Körbevettek, megfogtak. Hátracsavart kézzel álltam, amikor kaptam az első ökölcsapást. Megvertek, zúgó fejjel és rogyadozó léptekkel vonszoltak a Securitate felé.” (Bordás Attila)
„Amikor Attila a koszorút elhelyezte, én az emlékmű talapzatánál álltam, miközben Sanyi kerékpárral körözve figyelte a terepet. 22 óra körül egy sípszó törte meg a néma csendet, amelyről később kiderült, ez fújta le a szabadságunkat és tette tönkre az életünket, nekünk meg megannyi hozzátartozónknak. A biztonságiak vártak, és elkezdődött az élethalál hajsza. Most már mindhárman az életünkért küzdöttünk. Állj, mert lövök! kiáltás közepette menekültem meg, és ekkor éreztem, hogy a biztonsági valóban lőtt volna, ha nem esik el a csúszós talajon. Útközben a félbehagyott ortodox templom mögött rejtőztem el, s miután elmúlni látszott a veszély, hazamentem. Éjjel fél háromkor kopogtak az ablakon, és mi már tudtuk, hogy a biztonságiak. Már a kapunál meg akart verni az egyik biztonsági tiszt, aki ilyen szavakkal illetett: Mit tettél, te gazember, mindjárt agyonütlek! A másik biztonsági tiszt közbeszólt: Hagyd békében, hisz ez csak egy gyermek. Másnap Jancsó Csabával – őt az iskolában fogták el – négyünket vittek az akkori Magyar Autonóm Tartomány székhelyére, Marosvásárhelyre.” (Gyertyánosi Csaba)
„Az én feladatom az volt, hogy a Mikó sarkánál figyeljem, s ha valamit észreveszek, jelezzek. Sajnos, erre már nem kerülhetett sor, mert az akcióban részt vevő bátrabb barátaimat a szekusok letartóztatták, élükön Bordás Attilával. Nekem csak a menekülés maradt. Még két hétig jártam az iskolába, éreztem, hogy figyelnek. Talán ez volt a legnehezebb, tizenhat éves fejjel várni, hogy mikor csapnak le rám. Nehéz vagy inkább lehetetlen leírni. Végül 1958. március 29-én, egy szombati napon az órák után megjelent két civil ruhás a lakásomon, azzal a szöveggel vittek be a szekura, hogy egy óra múlva hazaengednek, de addig is öltözzem vastag ruhába. Délután 4 órától másnap 10 óráig ültünk egy szobában, arccal a falnak Molnár Bélával.” (Sándor Csaba, 7 év büntetés)
„Két napra rá fizikaórán letartóztatták Jancsó Csaba osztálytársamat is, akinél a koszorút készítették. Ettől a pillanattól, azt hiszem, életem legnehezebb két hete következett. Sándor Csabával reggelente találkoztunk iskolába menet, és ha egyenruhás embert láttunk, azonnal azt hittük, hogy utánunk jött. Éjszaka, ha valami mozgást hallottam vagy a kutya ugatott az udvaron, az első gondolatom az volt, hogy értem jöttek. Március 30-án délben nyílik a kapu, és belép egy egyenruhás és egy civil, s kérdezik édesanyámtól, hogy a Molnár lakás? Édesanyámnak azt mondták: A fiához jöttünk, be kell jönnie a Securitatéra. Egy órán belül már jöhet is haza. Vizsgálati fogságba vittek Marosvásárhelyre.” (Molnár Béla, 6 év börtönbüntetés)
„A letartóztatottak közül kettőt később szabadon engedtek (rövid ideig még két diák tagja volt a társaságnak – J. Á. megjegyzése), de többet ők sem jöhettek órára. Pár nap múlva az osztályfőnökünket, Erőss Jánost is letartóztatták. Nyomorult hangulat uralkodott az egész iskolában, a tanárok is várakozva tartották az órákat. Egy délután berendelték az egész iskolát a díszterembe, és a két szabadon engedett diák jelenlétében felolvasták a kicsapási határozatot. Egyikük előadta, hogy egy pohárba szeszt töltöttek, s az ujjukat tűvel megszúrták, vérüket a szeszbe csepegtették, és ilyen játékos módon, gyerekesen vérszövetséget kötöttek.” (K. I. osztálytárs)
„Márciusban letartóztatták a Társaság többi tagját is. Együtt volt a csapat, és intenzíven dolgoztak a pert előkészítő anyag összeállításán a megbízottak. A tárgyalást 1958. június 3-ra tűzték ki. Nyílt tárgyalás volt. Reggel 8 órakor kezdődött és estére ért véget. Kilencen ültünk a vádlottak padján, három nagykorú (a SzIT három felnőtt tagja) és hat kiskorú, hat osztálytárs a X. B-ből.” (Jancsó Csaba)
A kolozsvári katonai törvényszék Bordás Attilát és Gyertyánosi Csabát 12–12, Jancsó Csabát 10, Jancsó Sándort 8, Sándor Csabát 7, Molnár Bélát 6 évi szigorított börtönre ítélte, mely kényszermunkával párosult. Az 1964-ben meghirdetett amnesztia alkalmával szabadultak.
A koszorúzó diákok tettéhez szorosan kapcsolódott a sepsiszentgyörgyi Kossuth Kör nevű szervezkedés. A budapesti Petőfi Körhöz hasonlóan vitákat szerveztek a nép körében jelentkező elégedetlenségek kapcsán. Mindannyian lebuktak, a résztvevőket 15–20 évi börtönbüntetésre ítélték, köztük Erőss Jánost, a Mikó orosz szakos tanárát, az elítélt fiúk osztályfőnökét.
