Volt eset, amikor a dobás György fejét, lábát, karját vagy oldalát találta, s többször találat érte a tükröket is... Egy nap minden esztendők napjainál különösebb volt: valaki a királynőt bíráló levelet küldött Londonba Erzsébet angol királynőnek. E levélről küldött érdeklődéseket kellett felolvasnia az íródeáknak, melyet az angol királynő német nyelven íratott: ,,igaz-e, hogy rab ifjakat rejtegetsz Mária Terézia királynő, a hálótermedben, igaz-e, hogy cigány vajdák látogatnak Erdélyből és Magyarországról?... Szappanokat preparálsz?... Kolozsváron, Aradon, Temesváron, Nagyváradon titkos beszerzőid vannak, kik szemrevaló ifjakat csalogatnak tehozzád? Meg akart gyilkolni a leghűségesebb udvarhölgyed, Fekete Izabella?... Idős parasztasszonynak álcázod magad, s Herkules gyógyfürdőn kezelteted magad? Ha minden igaz, melyekről engem informáltak, akkor hisztériás, csalfa és vérbeteg vagy, felséges Mária Terézia királynő és császárnő! A betegséget csak az anyaföld gyógyítja!"

Mikor az íródeák félősen felolvasta a nehéz, pecsétes tekercslevelet, mintha meghibbant volna Mária Terézia királynő, ordított, mint a sebesült nőstényoroszlán, tenyerét mardosta, haját tépte, abroncsozott rokolyáját hasogatta, de irgalmatlanul célozta Györgyöt, a tükröket mindennel, ami a kezébe került. De annyira ordított, hogy strázsálói és cifra katonái kardokkal, dárdákkal, szigonyokkal rontottak a megrémült íródeákra:

— Parancsolj, felséges úrnőnk! Mi történt, felséges királynőnk-császárnőnk?!

— Parancsodra várunk, felséges úrnőnk.

— Erdély! — ordította a királynő. Minden rossz Erdélyből származik!...

— Ki írhatta rólam?! Hát csak Erdélyből, a kígyófészekből!

— Kígyófészek, boszorkánybölcső Erdély! Csalfa és vérbeteg vagyok?! (...) Mit tudsz Izabella nénédről: vajon nem ő írt rólam Erzsébet királynőnek? Kit gyanítanál Erdélyben? Mondd, ha tudod. Hercegi rangra emellek... néked adom Kolozsvárt. Nagyváradot? Aradot? Temesvárt? Brassót?...

— Óh, felséges kiránynőm-császárnőm! — rémüldözött az íródeák. Tébolyodott nővéremről csak annyit tudok, hogy valahol Debrecen környékén egy kondással él... Tudod, beteg... Nem tudom, ki írhatott rólad, ártatlanul ne gyanúsítgassunk senkit, királynő, mert ez nem tetsző Istennek... Nem kell nékem hercegi rang, sem Erdély valamelyik városának széke, ha tudnám, közölném véled, hidd el hű jegyzőszolgád szavait, felséges királynő!

Biztosan tudta az íródeák, hogy az egész komédia Izabella bosszúja... valamelyik vándorkereskedőtől küldhette Angliába az igazat tartalmazó levelet. A királynő titkait is csak ők ketten tudták...

— György, elmélkedsz?! Most egy hónapi szabadságot kapsz. De ez idő alatt összejárod az egész Kígyófészket, megtudd, hogy ki követte el ellenem a megalázó komédiát. De ha eredmény nélkül térsz vissza, örökre kolostorba záratlak! Megértetted, te libatollas karmolgató? (...)

Mikor az Erdélyi Tanács főgenerálisa, Solymosi Olivér hangosan felolvasta az angol királynő levelét, és Mária Terézia üzenetét, örökre reszketni kezdett a betegeskedő püspök:

— Kígyók vagyunk?! Erdély kígyófészek és boszorkánybölcső?!

— Ki lehet a bajnak okozója? Ki zúdíthatta ránk a veszedelmet? Máglyára rakat mindnyájunkat a királynő! Óh, irgalmazz, Jézusom!... Bárcsak magához szólítana az Úr, hogy ne legyek a lángok martaléka!...

Bizony, mintha kővé dermedt volna az egész tanács, csak a főgenerális fia, Solymosy Mihály vihorászott:

— Haha, minket a királynő?? Mulandó az ő haragja... Az udvarhölgye tört reá... Eléggé világos az ügy. Mindig Erdélyt bírálja a királynő, s mégis az Erdély földjében termett virágokat kedveli...

Huszadik életévében lehetett az az ifjú, ő volt a Tanács legfiatalabb tagja. Éles észjárása, igazságos ítélkezései miatt a törvényszék főügyésze is volt, s a Tanács egyik főtagja, a püspök kedvence... Mindennap fölnyergelte Cézár nevű hófehér ménjét, száguldott-vágtatott mindenfelé, mint a törtető szélvész, erdőn-mezőn, hegyen-völgyön át. Egy nap, amint a közeli dombok felé nyargalt, az egyik kőszikla tetején egy gyászfátylas női alakot pillantott meg.

— Hé, ha élő vagy, ha halott vagy, elfoglak! — kiáltott rá az ifjú, jól, de jól oldalon sarkantyúzta ménjét, a gyászfátylas mellé ugratott, ki rémségesen orgonált, rejteződött fátylával és foszladt rongyaival. Menekülni próbált az orgonáló, de szilárd férfikar kapta el, letépődtek a rongyai, s egy szép, előkelő nő!

— Elfoglak, kísértés! Ki vagy, miért játszod szereped?

Tündéri karja ölelésével, szenvedélyes csókjaival, bájos szeme ragyogásával felelt a kósza gyászfátylas. Az elbűvölt ifjú hagyta magát ölelni, csókolni, szeretni, cirógatni. Később ő is csókolni kezdte... majd később nyakon ragadta mindkét kezével, kegyetlenül folytatta:

— Nem akarsz megszólalni? Akkor meghalsz! Azt gondolod, elhiszem, hogy kísértés vagy? Na, mondd, ki vagy?

Mikor éles tőrt is nyakának szegezett az ifjú, megszólalt az álnok kísértés:

— Fekete Izabella vagyok, az aradi hölgy.

S elmesélte élete történetét, hogy Mária Terézia legszebb udvarhölgye volt, és tizenhat gyermekének felügyelője. Tudta, ismerte titkait... Egy este elrejtőzött a királynő hálótermében, meglátta, hogy a felséges asszony tizenkét ,,földi angyal" tündéri táncaiban és testi szépségeiben gyönyörködik... Meg akarta gyilkolni, de nem sikerült, mert Róbert Mátyás gyulafehérvári cigány vajda is ott volt... és kitekerte kezéből a tőrt. Meg akarta öletni a királynő, de íródeák testvéröccse kegyelmet könyörgött. Kegyelmet kapott Izabella, de örökre el kellett hagynia a császári udvart. Koldusbotra jutott, kémkedésből él. Az általa megfigyelt ügyeket megírja az íródeák öccsének, az is arany csecsebecsékért elmondja a királynőnek, az ebből kapott pénzt hazaküldi Izabellának Aradra... (...)

— Te szép ifjú, bosszuld meg hazánk nevének förtelmessé tételét! Vigyél egy kígyót Mária Terézia királynőnek. Boldog leszel, biztosan tudom... Ha mégis megharagudna a kígyó miatt, ifjúságod, szépséged megengeszteli. Zárd cifra ládikóba a kígyót, és arany-bronzzal írd reá: ,,Ajándék Mária Terézia királynőnek Erdélyből". Mondd, hogy személyesen is látni akartad a nagy hatalmú, szép királynőt, finom arckrémeket, szappanokat, kölniket, rózsavizeket vittél ajándékba. Hátha magányos óráiban fölbontaná, és meglátná, hogy milyen ajándékot érdemel Erdélyből!... Kígyót! Kígyót a kígyónak!

Esve-kelve elszaladt a gyászfátylas. Sokáig bámult utána a gondokba esett ifjú, mintha meg is szerette volna... Nem vágtatott már utána, sem szüleinek, sem a tanácsnak nem szólott róla. Éjj-napi gondjává lett a hölgy szenvedélyes szeretete, s a különös ajándék fontolgatása. Egy vasárnap Nagy-váradra vágtatott, ahol török kereskedők piacoltak. Vele egykorú kereskedőre lett figyelmes, ki madarakat, díszhalakat, kitömött rókát, medvét árult. Elmondta, hogy egy mérges kígyó kellene néki cifra ládikóban. Nevetni kezdett a török ifjú, érezte, hogy valami furfangról lehet szó. Cifra ládikóban mérges kígyót is árusított. Hamarosan megegyeztek, megvette Solymosy, dolmánya alá rejtette, hazavágtatott Gyulafehérvárra. Szép májusi nap volt. Elindult különös ajándékával az ifjú, aranybronzzal ráírta a ládikóra: ,,Ajándék Mária Terézia királynőnek Er-délyből." Akkor is találkozott az orgonáló gyászfátylassal, ki az ajándék láttára repülni tudott volna a boldogságtól, ki könnyezve csókolgatta tervének végrehajtóját, megszámlálhatatlan csókjaival Nagyvárad környékéig kísérte.

Nem tudjuk, mennyi ideig vágtathatott Solymosy Mihály, míg a bécsi császári udvarhoz ért, de azt tudjuk, hogy a legendabeli cselekmény állítólag a királynő halála előtt hét esztendővel történt. Az ifjúságában, szépségében elbizakodott ifjú a nagyhatalmú királynő lába elé tette különös ajándékát:

— Felséges királynő és császárnő! Erdélyből jöttem, Gyulafehérvárról. Jöttem felséges úrnőm, hogy személyesen is megláthassam Ausztria, Magyarország, Erdély, Hercegovina hatalmas királynőjét, császárnőjét! Dicsérlek királynőm, szép vagy, mint nemes kerti rózsák! Örök tavaszt kívánok nemes szívedben, örök májust, királynőm! Fogadd csekély ajándékomat, finom arckenőcsök, szappanok, kölnik, rózsavizek...

Elmosolyogta magát a királynő:

— Isten hozott, szép ifjú! Hát ím, láthatod Mária Terézia királynőt-császárnőt, a Habsburgok zászlótartóját.

És kellemes, cifra terembe invitálódott az ifjú, gazdagon terített asztalhoz, a felséges asszony bontotta föl a pezsgősüvegeket, ő töltött a poharakba is. Cifra teremben, a selymes, bíboros-bársonyos ágyban, angyalinak látta az erdélyi vendéget... A falak bársonyfüggönyei mögül előlépkedett mind a tizenkét ,,földi-angyal", nekük is tetszett a tizenharmadik testvér, ki hamarosan eltanulta az erotikus táncokat, meg a tündéri rejteződéseket. Boldog volt a királynő, angyaloknak, gyémántoknak szólította a táncoló legényeit. Így ment a boldogság hét napon át, a nyolcadik nap fürdés után kenőcsöt akart kenegetni orcájára, karjaira, lábszáraira a királynő. Fölbontotta az erdélyi ajándékot. S ó, jaj, rémségesen fölsikoltott, összeesett! Egy nagy fekete kígyó, mindkét karjába belemart. Rohannak a strázsák, katonák, keresték az ajándékozót. A nagy zűrzavarban menekülni tudott volna az erdélyi legényünk, de a falak függönyei mögötti ,,földi angyalok" lefogták. A kandalló tüzébe hajították a kígyót ládikójával együtt. Csúnyán duzzadt a királynő mindkét karja, reszketett, fázott. Ecettel, kámforral ébresztették, tüzes vassal kiégették a kígyómarást. Kétfelé akarták hasítani Solymosy Mihályt, de ordítani kezdett a királynő:

— Ne bántsátok! Parancsolom, bántódása ne essék.

— Vigyék a pincecellába, én akarom gyóntatni...

Két hétig kellett a sötét, nedves pincében ülnie. Be kellett vallania a királynőnek, hogy miért tette, amit tett, kik a szülei, még azt is, hogy Fekete Izabellával találkozott... Így azt is megtudta a királynő, hogy ki küldte Erzsébet angol királynőnek a levelet. A vallatás napja elteltétől többé nem lehetett látni az ajándékozó hőst. Szülei egy tenyérnyi csomagocskát kaptak a királynőtől, melyben egy illatos mosdószappan volt... Mikor ezt az Erdélyi Tanács fője: Barbár Imre katolikus püspök megtudta, azonnal guta ütötte. Solymosyné, a fiú anyja kútba ölte magát, apja mérget ivott. (...)

Máthé László