Az, hogy a még életben levő osztálytársak erre az alkalomra született írásaikkal „az átélt egyéni, diákkori vagy felnőttkori élmények alapján, ha vázlatosan is, de nyújtsanak hiteles korképet az 50-es évek diákéletéről, ugyanakkor ismételten bizonyítsák, hogy előrehaladni csak a múlt alapos ismeretével lehet, s egyéni sorsuk alakulásával, társadalmi szerepük bemutatásával szolgáljanak bizonyítékot az egykori alma mater ember-, lélek- és öntudatformáló hatékonyságáról.”

Az A4-es formátumban és a volt osztálytárs, a neves grafikus, Deák Ferenc által tervezett borítóval ellátott kiadvány már két év múlva, az 1959-ben végzett évfolyam véndiákjainak jóvoltából követésre talált, hogy aztán a mai napig egyetlen kivétellel (1966-osok) még tizenkét évfolyam – lehetőleg 50 éves találkozójukra – készítse el saját könyvét azonos méretben. Lévén, hogy az 1958–59-es évfolyammal bezárólag az 1-es és a 2. sz. Líceumban nem koedukált osztályok voltak, s ez meghatározta a két iskola, a Mikó és a Lici egymásrautaltságát, az érettségi találkozókat a mai napig közösen szervezik, a szóban forgó kiadványokat közösen adják ki. 1960-ban már mindkét iskolában vegyes osztályok végeztek, így az ez irányú együttműködés a két intézmény között megszakadt.

E sorok írója abban a kiváltságos helyzetben van, hogy a sorozat minden darabját birtokolja, s ennek folytán ezek formai és tartalmi jellegzetességeit, változatosságát felmérheti. Az csak természetes, hogy a visszaemlékezések néha kicsit megkopott, „repedezett tükörben” idézik fel íróik diákkori személyiségét, de mindegyre elhangzik, hogy az iskolai években született kapcsolatok, barátságok pótolhatatlanok, így ezek a kiadványok is erősítik az egyes évfolyamok diákjainak összetartozását, a Mikóhoz való széttéphetetlen kötődésüket. Olyan, az iskolai évekre (és nem csak) vonatkozó őszinte vallomásokat, véleményeket, érzelmeket, csalódásokat is olvashatunk, melyek közlésére a diákkorban nem kerül(hetet)t sor. Néhányan megjegyzik: jól esett kiírni magukból olyan emlékeket, melyeket annak idején sem az osztálytársaknak, sem a családtagoknak nem meséltek el. A találkozók adta személyes kontaktusoktól eltekintve, többet nyújtanak ezek a kötetek: maradandóak, kinyitva bármikor emlékezhetünk csínytevéseinkre, osztálytársainkra, tanárainkra, elmélkedhetünk elmúlt éveinkről.

Tartalmukban és terjedelmükben is változatosak a kötetek attól függően is, hogy a szerkesztők osztálytársaikhoz írott felhívásukban mit tartottak szem előtt: küldjenek minél több fényképet, írjanak volt tanáraikról, terjedelmük ne haladjon meg adott oldalszámot vagy éppen írhatnak bármiről bármennyit. Felkérték volt tanáraikat, osztanák meg ők is benyomásaikat az évfolyamról. Az 1966-os kiadvány a volt tanárok mindegyikéről tartalmaz szubjektív jellemzést. Megtaláljuk az osztálynévsorokat az első középiskolai osztálytól kezdődően, az elhunyt osztálytárs alakját hozzátartozó vagy barát eleveníti fel. Az érettségi találkozókról készült csoportképek, iskolai dokumentumok másolatai, karszámok, kicsengetési kártyák lenyomatai színesítik a kiadványokat. Két kötethez mellékletként DVD is tartozik.

Sajnálatos, hogy néhány, a hatvanas években érettségizett évfolyamnak, bár a kezdeményezés megtörtént, itt nem részletezendő, különböző okok folytán nem sikerült az ösztönző fél évszázados találkozóra összeállítania emlékkönyvét. E hiányosság azonban bármikor pótolható, példa rá az 1954-ben tizenegy osztály után érettségizettek hatvanöt éves találkozójára 2019-ben összehozott kötet. „Kifutottak kezünkből az éveink, soraink alaposan meggyérültek, késői lustra lett az emlékkönyvecske”, melyet „emlékeztetőül maradékainkra testálunk” – olvashatjuk az Elöljáró beszédben.

Hasznos, értékes olvasmány bármelyik kötet a kívülállók számára is, hisz ismerősökről, felmenőkről, barátokról találhatnak meleg hangú sorokat vagy éppen száraz tényeket. Ez utóbbi miatt számos írás a történészek által manapság kutatásaikhoz gyakran igénybe vett „oral history” – elmesélt történet – kategóriába illeszthető, épp az adott korszak eseményeinek személyes megélése papírra vetése által. Elég, ha csak az 1957 és 58 március 15-i diákkoszorúzások elítéltjeire gondolunk, vagy olyan megállapítások gyakori részletezésére, hogy „tanár elvtársaink legfontosabb – nem igazán teljesített – nevelési feladata a szocialista hazafiság és proletár nemzetköziség szellemiségének ápolása lett volna sorainkban, ehelyett becsületességre, anyanyelvünk megtartására, nemzettudatunk megőrzésére tanítottak.”

Itt említünk meg két „különutas” kiadványt. Az egyik az életében rendkívül tevékeny, ötletgazdag, immár néhai dr. Szőts Dániel Hatvanöt év meg nyolc esztendő címet viselő, 2008-ban megjelent magánkiadványa, melyben az 1943-ban érettségizett osztálytársai és a volt tanárok emlékét idézi, egyben közölve azokat az önéletírási elemeket is tartalmazó leveleket, melyeket válaszul hatvanöt éves találkozói meghívókra kapott. A kötet annál is értékesebb, hogy olyan örömteljes, majd válságos idők részletes leírását adja Dani bácsi, mint a „kis magyar világ” diákévei, majd az iskolapadból egyenesen a világháború örvényébe kerülő alig tizennyolc éves fiatalember nehéz hónapjai.

A Mi, az 52-esek appendixében, majd a Székely Mikó Kollégium képes történetében is helyet kapott mikós „corviná”-ról teszünk említést, melyet Antal Miklós 1950-beli véndiák-tanár tett közzé. Ezt a verses-rajzos osztálykrónikát „1948-ban a két hatodik gimnáziumi osztály tanulóiról a Mátyás király corvináinak oldalaira emlékeztető felfogásban” készítette a TOMPAXIL társaság, azaz TOMpa Ernő, PAKuts Sándor és SZILágyi Géza tanuló.

Fenti írás nyilvánvalóan azzal a nem titkolt céllal is készült, hogy e kiadványok ismertetésével ösztönözze, buzdítsa a 160 éves Kollégium ötvenéves találkozóra készülő véndiákjait, emlékkönyvük összeállításával folytassák a megkezdett hagyományt, hogy „kései sarjaink is ismerjék meg a kort, melyben őseik éltek”, s „ne hagyjuk emlékeinket nyom nélkül eltűnni”.