jégeső hull, először látom,
bürökszag terjeng, sose volt,
a baj meglepte kis világom –
kit bántott ez a szürke folt?
kit ingerelt, hogy eltiporja,
fehér szegekkel szórja be…
Fejem fölött egy égi ólban
a kakas-dráma reggele.
Fehér kakas a hóhullásban –
vagy valahol a kép megáll,
hogy ezután örökre lássam,
kit kergetett meg a halál.
Álmomban önnön lelkem űztem
s két hasravágódás között
a nyílt mezőn, a pergőtűzben
fehér kakasnak öltözött.
Hűs, tiszta párnahuzat, lágyan
nagy, meg-meglengetett fagyok,
fehér kakas vagyok az ágyban,
még tíz-húsz év s már nem vagyok.
Fehér kakas a hóhullásban,
ó, városvégi udvarok,
hol népvándorláskori sár van,
tyúk-rokokó és lúd-barokk,
itt meglepetve, rajtakapva,
itt zajlanak a nagy csaták,
itt törnek rád és aki hagyja
annak nyakát itt metszik át.
Úgy látszik döntöttek az égben,
megszánták ezt a szárnyverést,
megbotlik épp a konyhakésben
de most még eléri a rést.
Ó hányszor riasztottak gyászban
a mesebeli kakasok:
égszakadás-földindulás van!
uccu ki-merre, fussatok!
Fehér kakasok minden szinten,
szélfújta tógájuk lebeg.
Demoszthenész a sziklaszirten
hetvenhétszer hajnalt hebeg,
fehér kakasok fenn, Tibetben,
vándorló láma-lepedők,
imamalomban járnak ebben
a molnárok s a szeretők,
fehér kakas az ázsiákban,
villan a kitört toll hegyén,
fehér kakas a vitorlákban,
vergődő óceán begyén.
Minek nem költöznek el nyáron
a menekülő kakasok!
Járőr a finn–orosz határon,
fehér kísértet-alakok,
fehér kakas a hóviharban,
ahol már a madár se jár
s farkasordító rókadalban
kukorékol az éhhalál,
mély földmoraj a Vén Cigányban,
botjukért kapkodó vakok,
bombázóraj a mi utcánkban,
berezgő fehér ablakok,
Babits-kakas és Bartók-vérben
fehéren elalvó kakas.
Időnként egy-két néma éjen
mégiscsak kiürül a kas.
Megtépett tolla száll a nyelvnek,
kiskakasokra visszaszáll,
a tyúkudvarban, Bábel mellett
azértis mindig áll a bál.
Nem látja? Mit? Népvándorlás van,
maga kevés most, maga sok!
Fehér kakasok Galliában,
születnek a szimbólumok.
Egy szélkakasnak tornyot ástam,
a domb ezeret eltemet.
Mohácsi vész a megdőlt sásban, –
majd vaktyúk sem talál szemet!
Abban se higgy: a kihalásban,
rosszul temet, ki eltemet.
Ne várd, hogy végül megnyugvás van,
jönnek az újabb kezdetek.
Hiába hordták fel az égre
a műhavat, a működöt,
az eszkimó-szín végén végre
legördülnek a függönyök,
csak egyszerűen alkonyat van,
vagy hajnal, avagy délidő
s álmosan elpihennek abban
a tűz, a víz, a jég, a kő
s mint balerina, kecses, késett,
mikor már rég elült a taps,
áttipeg még valami végett
a színen egy fehér kakas.