Bár négy-öt megyében hetek óta növekszik a fertőzöttek száma, képtelenek voltak megfelelő intézkedéseket bevezetni a gócpontokon, a hatóságok csupán az elmúlt napokban kezdtek intézkedni néhány településen, ahol magas a fertőzöttek aránya. Tették ezt megkésve és bátortalanul, mert közelednek az önkormányzati választások, és egy-egy helység lezárása népszerűtlen intézkedés, ódzkodnak is ettől, mint ördög a tömjénfüsttől. Ráadásul a lakosságnak folyamatosan ugyanazt a vészjósló retorikát kell hallgatnia azokban a térségekben is, ahol a járványhelyzet kiegyensúlyozott.

Az elmúlt hetek történései arra utalnak, hogy noha a veszélyhelyzetet szabályozó paragrafusok lehetővé tették volna, hogy a járvány megfékezése érdekében helyi szinten hozzanak megszorításokat, a kormány kitűnő szakértői képtelenek voltak felismerni a regionális intézkedések fontosságát. Még csak nem is megyéket kellett volna korlátozni, hanem kritikus helyzetben lévő településeken, gócpontokon kellett volna időben és határozottan lépni. Csakhogy a hatalom, a kormány képtelen régiókban, kisebb térségekben gondolkodni, bizonyítja ezt az a tény is, hogy míg napi kétszáz koronavírusos fertőzött esetében márciusban rendőrállami módszerekkel lezárták az egész országot, most, az ezret is meghaladó esetszámnál szinte semmit nem cselekednek a gócpontokban, csak szajkózzák a szabályok betartására utaló felhívásaikat. Arról nem is beszélve, hogy már a járvány elején megtiltották a helyi, választott hatóságoknak a vírushelyzettel kapcsolatos tájékoztatást, annak ellenére, hogy egy település polgármestere, választott képviselő-testülete mégiscsak jobban tudja, mi történik a saját háza táján. Megtörtént, hogy a fővárosi, táblázatokat és számokat kezelő minisztériumi hivatalnokok, akik a megyeszékhelyekről elküldött információkat csöpögtetik vissza, adataikat késve és tévesen továbbították.

Járványügyi tekintetben a többhetes tétovázás nem csak mulasztása a kormánynak, hanem felelőssége is. Jól tükrözi a központosító mentalitást, azt, hogy nem tudnak és nem is akarnak kisebb térségekben, régiókban, helyi közösségek érdeke szerint gondolkodni, nem csupán politikai és közigazgatási szinten, hanem egészségügyi téren sem. Nem tudnak és nem is akarnak különbséget tenni azon megyék között, ahol kismértékű a fertőzés, illetve azok között, ahol a vírus terjedése már a közösségi szintet súrolja. És ez nem csupán epidemiológiai kérdés, hanem egy több évtizedes, mély gyökerű probléma: ismételten körvonalazódik az, hogy a mindenkori központi hatalom lenézi a kisebb vagy nagyobb térségeket, bizalmatlan velük szemben. Nagyobb baj, hogy noha mindez idejétmúlt, korszerűtlen államszervezési szemléletre, a centralizmust éltetők csődjére utal, mégis foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá.