Nem szeretnék semmibe különösebben belebonyolódni, elég, ha csak a türelem fogalmát kezdem kerülgetni. Ez a mostani, egyre zavarosabb, lehetetlen helyzet, ha valamire, pont a türelemre kellene tanítgasson minket. Meg persze, összeszedettségre, önfegyelemre, igazibb egymásra való odafigyelésre (hű, be nagy szavak!), és ez mind egymással karöltve kellene működjön... Na mindegy, maradjak csak a türelemnél. Nehéz, mert éppenséggel a türelmünk szakadozik leginkább. Akkor, hogy is van ez? Nagy volt a csend, most meg rettenetes megint a pörgés. Én haragszom magamra, mert a legkomolyabb fogadalmaim ellenére mintha ugyanonnan, ugyanúgy folytatnék mindent, ahol és ahogyan abbahagytam. Mert muszáj, mert menni, tenni-venni kell. Csakhogy az a bizonyos türelem... Vagy pontosabban a türelmesség. Mert a kettő nem ugyanaz, de nagyon is összefügg. Türelmetlenek vagyunk, mert nagyon nem értjük már ezt az egészet, elegünk van! Jogos, és ha valami, ez érthető. De nem én vagyok a vírus, sem a hozadékai. Akkor meg miért dudál rám újból nem egy, valahová rohanó bajtársam, amikor csak fél percébe telne, hogy kivárjon valahonnan kikanyarodni? Miért nem bírja betartani egy bevásárlóközpontban (inkább vásárolok kisebb boltokban, de akad, amit ott nem találok) az előírt távolságot, kivárni az időt, és tüntetőleg átviharzik a kosarával egy másik sorba? Ahol ugyanaz a tortúra vár rá, de legalább kidühöngte magát. Jobb így neki? Miért fut ki a bankból, mert elege van a várakozásból, ahelyett, hogy annak örülne, végre már bejutott? Eddig is ért minket mindenhol, mindenféle macera, dühönghettünk kedvünkre. Most azonban egy kicsit más időket élünk. Hogy mi ez, és meddig, ki tudja? A türelmetlenségünk egyre határtalanabb, mert a türelmünk érthetően fogytán. De azért mégis...

Tisztelet a kivételnek, naponta találkozom alkalmazkodó, türelmes emberekkel is. De hogy kik vannak többen? Nem vezetek statisztikát.