Talán azért nem, mert esett az eső, ilyenkor többen közlekednek autóval. Három bérelt parkolóhely volt szabadon hagyva, ahol nem volt felemelve az a bizonyos sárga fémszerkezet, de az ilyen helyekre nem szoktam beállni, jobb elkerülni a vitát. Leparkoltam a gyalogátjáróra, ott még volt hely. De ez szabálytalan, ráadásul esik, elzárom a siető emberek útját. Tétováztam. Végül is miért ne állnék be egy szabadon hagyott parkolóhelyre? Jogom van hozzá. Nem hagyom ott éjszakára az autót, csak pár óráról van szó – győzködtem magam. De ha nincs elutazva az illető, valószínűleg ezután fog hazaérkezni...

Ideges voltam, már így is fél órát késtem a próbáról. Hová a fenébe vihetném az autót? Ha egy kilométerrel odébb találok helyet, a fél próba lejár, amíg a hátizsákkal és a gitárral visszagyalogolok, és bőrig ázok. Támadt egy mentő ötletem: hagyok telefonszámot a szélvédő mögött, hogy felhívhassanak. Mire hazaér a bérlő, biztosan lesz szabad hely valahol, s átállok. Három perc, amíg kiszaladok a próbáról. Szerencsére volt nálam golyóstoll, papír, jó nagyban kiírtam a telefonszámomat, és kitettem a műszerfalra. Középre, hogy bármelyik irányból jön az illető, lássa. És beálltam a helyre.

A zenélést úgy kezdtem, hogy magam elé tettem a telefonomat – így azonnal észreveszem, ha hívnak. A zenésztársaimnak is szóltam, hogy ha kiszaladok, tudják, miről van szó.

Mintegy fél óra múlva benyitott az ajtón egy dühös hölgy, és köszönés nélkül ránk förmedt, hogy azonnal szabadítsuk fel a parkolóhelyét, mit képzelünk, neki az esőben kell bejönnie, hogy szóljon nekünk. Elnézést kértem, és mondtam, azért hagytam telefonszámot, hogy ne kelljen bejönnie. Durván visszaszólt, hogy ő nem fog telefonszámokat keresgélni, egyszerűen nincs jogom beállni a helyére. Aztán elviharzott. Fogalmam sincs, honnan tudta, hogy hol kell keresnie bennünket.

Azonnal letettem a gitárt, siettem utána, de csak a kapu közelében sikerült utolérnem. Fél füllel hallottam, ahogy rólunk beszél a kapussal, hogy micsoda pofátlanság... Mondtam neki, hogy valójában jogom volt odaállni egy rövid időre, mert nem volt lezárva a parkoló. Erre még jobban felháborodott, tegezni kezdett, szidott, kérdezte, mit szólnék, ha azt mondaná, hogy fel volt emelve az a bizonyos fémszerkezet, és én engedtem le. Azt sem tudtam, mit válaszoljak. Nem volt felemelve, és ha le lett volna zárva, nem is tudtam volna leengedni. Csak nem azt szeretné rám bizonyítani, hogy feltörtem a parkolóhelyét?! Már én is kiabáltam. Egyetlen szabad hely sem volt a közelben, mit tehettem volna? – kérdeztem. Akkor nem kell autóval járni! – jött a válasz. De hát falun lakom – mondtam, és egyre dühösebb lettem én is. Végre odaértünk az autóhoz, ahol mások is ordibálni kezdtek nekem: a hölgy idősebb hozzátartozója, egy nő a tömbház egyik teraszáról, majd egy román asszony is bekapcsolódott valahonnan az emeletről. Hogy nincs jogom odaállni az ő helyükre. Pedig beállhatok, ha nincs felemelve – ordítottam vissza.

Miután félreálltam az autóval, mondtam a hölgynek, hogy újságíró vagyok, és megkérem, együtt nézzük meg a bérleti szerződését, beszéljük meg. Biztos forrásból tudom, hogy a szabályzatban ez áll. Nem tárgyaltak erről, sőt, elkezdődött a személyeskedés, hogy biztosan azért vagyok ilyen nagyképű, mert írtam néhány újságcikket. Még az RMDSZ neve is elhangzott, csak kapkodtam a fejem. Örüljek, hogy megúsztam, mondták, mert Brassóban ezért rosszul jártam volna. Igen, valószínűleg azért tartunk itt, mert farkastörvények uralkodnak ebben az országban. Hazajött egy férfi az autójával, őt is próbálták ellenem uszítani. Ő csak annyit jegyzett meg, hogy máskor lakatot tesz a parkolójára, és akkor senki nem fog odaállni. Igaza van, ezért van ott az a lezáró – mondtam. De hát reggel az esőben nem fogják ezzel tölteni az időt – érvelt az egyik hölgy. Mindenkit kértem, mehessek fel hozzá, hogy nézzük meg a szerződését, de erről senki nem akart tárgyalni, egyszerűbb volt ordítozni. A szóban forgó parkoló bérlője a földszinten lakott, utánamentem, hogy tényleg beszéljük meg, de becsapta előttem az ajtót. Egy kis jóérzés kell, ennyi az egész – mondta a nő a teraszról, mire azt válaszoltam, éppen azért hagytam telefonszámot, hogy ezt elkerüljük. Visszajöttek, s az ingyencirkusz folyt tovább. Már rég túl voltunk az értelmes párbeszéden. Az idős hölgy azt mondta, ha valaki még egyszer odaáll a helyükre, ő letöri a tükrét...

A vége az lett, hogy elvittem az autómat a tömbházuk elöl, féltem, hogy tényleg kárt tesznek benne. Rossz szájízzel mentem vissza zenélni. Hajnalig nem tudtam elaludni, ötvenszer visszapörgettem magamban a történteket. Jó lenne tényleg bekopogni hozzájuk, megbeszélni a dolgot tiszta fejjel. Ez az üvöltözés csupán arra volt jó, hogy álmatlan éjszakáink legyenek miatta. Végül is szerintem minden másként alakult volna, ha észrevették volna a telefonszámomat. Ezen múlt az egész.