Haubrich József hadügyminiszter megtiltotta az ellenállást a magyar alakulatoknak, utalva arra, hogy fegyverszünet elérésére is lépéseket tett. Guido Roma­nelli olasz megbízott a legnagyobb jóindulattal továbbította a magyar kormány kérését. Távirataira Párizsból azt a választ kapta, a szövetségesek tanácsa „csupán kérheti” a román kormányt, hogy állítsa meg csapatait a jelenleg elfoglalt pozíciókban. Ekkor már a megszállók mindenütt úgy jártak el, mint az adott terület teljhatalmú urai, büntetőhadjáratot folytattak azok ellen, akiket baloldalinak vagy „túlságosan magyar érzelműnek” tartottak. Mindennapossá tették a botbüntetést, több internálótábort állítottak fel, százakat hurcoltak román börtönökbe és végeztek ki az ország területén.

Haubrich hadügyminiszter és Harrer Ferenc óbudai városatya, aki hajlandó volt átmenetileg a város vezetését polgármesterként képviselni, a Külső Jászberényi úton, a pótkávégyár mellett találkozott két román tiszttel, akik írásos, pecséttel ellátott nyilatkozatot követeltek tőlük a város átadásáról. Ezenközben Gheorghe Rusescu tábornok Kispest felől már augusztus 3-án bevonult a városba, és a Dorottya utcai Magyar Király Szállodában kényelmesen be is rendezkedett. Ennek ellenére a magyarok nyilatkozatot nem adtak, amelyben a román megszállást magyar részről szentesítették volna. A jogalap hiánya a román hadsereget nem állította meg. Noha nem találtak ellenállásra, leadtak néhány ágyúlövést és rálőttek egyenruhás rendőrökre.

Budapest városparancsnokának tisztét először Ștefan Holban tábornok töltötte be, akit zavart, hogy a nagyhatalmak Budapestre (és Bukarestbe) küldték Sir George Clerk angol diplomatát azzal a megbízatással, hogy gyorsítsa meg az antant által elismerhető magyar kormány megalakítását és a román hadsereg kivonulását. Holban helyére később Traian Moșoiu tábornok lépett.

Augusztus 5-én úgy határoztak a nagyhatalmak, hogy szövetségközi tábornoki bizottságot küldenek Budapestre. Feladata az volt, hogy ellenőrizze a Magyarországgal 1918 novemberében kötött fegyverszüneti szerződés betartását, valamint hogy „megakadályozza a túlkapásokat a megszállt területeken”. A bizottságban az Egyesült Államokat Harry Hill Bandholtz, Nagy-Britanniát Reginald St. George Gorton, Franciaországot Gustav Graziani, Olaszországot Mombelli tábornok képviselte. Amikor kíséretükkel Budapestre érkeztek, ott már a Friedrich István vezetésével augusztus 6-án alakult, nyíltan ellenforradalmi kormányt találták, amelynek színre lépésében máig sem tisztázott mértékben játszottak szerepet a románok.

A román városparancsnokság Budán, az egy éve elkészült Gellért Szállóban rendezte be főhadiszállását, egy-egy román tábornok azonban vendégszállást kapott, mint Șerbescu is Groedel báró palotájában. A közkatonák számára természetesen igénybe vették a fővárosi laktanyákat, de a várbeli királyi lovardába is beköltözött egy román század.

Az akkori Budapest ékességét, a pesti Duna-part szállodasorát a tábornoki bizottság szállta meg. Kezdetben a Ritz, a Bristol, a Hungaria adott otthont irodáiknak és tagjaiknak, majd felköltöztek a budai Várpalotába. Jól éltek, ellentétben a lakossággal! A szövetségközi tábornoki bizottság naponta rendezett nagyszabású vacsorákat, akárcsak a román városparancsnokság vezetői. A románok kedvelték a Hungaria Hotelt, az antanttisztek összejöveteleiket gyakran tartották az Országos Casinóban, s amikor október végén megnyílt a Nemzeti Casino, oda is meghívást nyertek. Bandholtz tábornok ismert naplója naponta számol be pazar vacsorákról, társas összejövetelekről, amelyeket egyik vagy másik antantmisszió vagy annak egyik tagja rendezett a budapesti előkelőségek meghívásával. Emellett a tábornoki bizottság rendelkezésére bocsátották az Operaház páholyait is, így az amerikaiak nem egy előadást a királyi páholyból néztek.

A román városparancsnokság teljes mértékben érvényesítette ellenőrző hatalmát a kormány és a magyar igazgatási intézmények felett. Szigorú sajtócenzúrát vezetett be. A telefonközpontok kezelését is átvéve lehallgatták a kormánytagok, a miniszteriális emberek beszélgetéseit. (…)

Rekviráltak

A román hadsereg rendszeres és módszeres rekvirálást vezetett be, amelyeket a Budapestet is megszálló parancsnokság írt elő számukra. Álláspontjuk arra épült, hogy kárpótlásra van szükségük ama veszteségek miatt, amelyeket az osztrák–magyar (és német) hadsereg romániai bevonulása alatt szenvedtek el. Először csak mozdonyokat követeltek, majd vagonokat – később megtöltötték a szerelvényeket a magyar nemzeti vagyonnal. Érvelésük Romániát úgy mutatta be, hogy rendkívül mérsékelt igényei megfogalmazásában és érvényesítésében.

A rendszeresen és módszeresen folytatott rekvirálások lebonyolításának irányítását Șerbescu tábornokra bízták. Így zajlott az élelmiszerkészletek, gyári, üzemi gépek, kórházi, egészségügyi felszerelések, közlekedési eszközök, vasúti járművek, mozdonyok, vagonok stb. lefoglalása és Romániába szállítása. E tevékenység általában, különösen azonban az élelmiszerek, iparcikkek rekvirálása rendkívüli mértékben nyugtalanította a tábornoki bizottságot. Attól tartottak, hogy az egyébként is súlyos nélkülözésekkel küzdő főváros népessége, nem utolsósorban az ipari munkásság az antant számára nemkívánatos akciókat kezdeményez. Ezért 1919. augusztus 16-án az amerikai Bandholtz javaslatára a tábornoki bizottság azt követelte Mărdărescu tábornoktól: „Azonnal szüntessék be bármilyen készlet vagy tulajdon rekvirálását vagy eltulajdonítását, akármilyen természetű is legyen az.”

A bizottság angol tagja szerint „a románok még a szöget sem hagyták meg a deszkában”. A Friedrich-kormány gyakran fordult panasszal a tábornoki bizottsághoz a román rekvirálások miatt. Utóbbi számos alkalommal szót emelt a román rekvirálások ellen, főleg, mert megbizonyosodtak afelől, hogy azok – a városparancsnokság hivatkozásával ellentétben – nem csupán a Budapesten, illetve az országban állomásozó román katonák ellátását, mindennapi szükségleteit elégítik ki. Mind­ezek ellenére szeptember 20-án azt állapította meg a bizottság, hogy „A románok vígan tovább folytatják a fosztogatást, s mi már 800 mozdonyt és 19 000 vasúti kocsit vettünk leltárba az általuk elvittek közül”.

Budapest lakosai alapjában véve a legyőzöttek tehetetlenségével vették tudomásul a fosztogatást, amely nem korlátozódott a közvagyonra. Visszaemlékezések szerint az igazoltató román járőrök néha óráiktól is megszabadították a járókelőket. Későbbi felmérés szerint a megszállás összesen 16 millió korona kárt okozott a fővárosnak!

A múzeumra fájt a foguk

Volt azonban egy olyan román akció, illetve annak kísérlete, amely mindennél jobban felháborította a fővárosiakat, és a szövetségközi tábornoki bizottságot is lépésre késztette.

Ehhez tudni kell, hogy román részről azt az álláspontot képviselték, miszerint mindazon értékekből, amelyek 1918 ősze előtt halmozódtak fel a történeti Magyarországon, ide értve a múzeumok gyűjteményeit is, Erdély révén arányos rész illeti meg Romániát. Ezt az álláspontot a tábornoki bizottság vitatta, sőt, visszautasította, arra hivatkozva, hogy az ilyen jellegű döntések, az osztozkodás későbbi időkre tartozik. A kérdés egészen határozott formában került elő a bizottság szeptember 12-i ülésén, amelyen Diamandi kifejtette, mint azt Bandholtz tábornok feljegyezte: „a románok nem értenek egyet a Misszióval abban, hogy ne vigyenek el semmit a múzeumokból”. Ezt követően a tábornoki bizottság határozata október 1-jén kimondta, hogy tilos mindenfajta román rekvirálás a főváros múzeumaiban. Ezt Șerbescu tábornok és alárendeltjei magukra nézve egyáltalán nem tartották kötelezőnek.

Bandholtz naplója roppant érzékletesen írja le azt az esetet, amikor a Nemzeti Múzeum gyűjteménye került veszélybe. Október 5-én a bizottság tagjai egy vacsoránál ültek együtt, amelyet az angol misszió tagja, Gore százados rendezett. A kellemes együttlétet Nathaniel Horowitz amerikai ezredes zavarta meg. Jelentette, hogy Șerbescu tábornok vezetésével 14 hatalmas teherszállító autóból álló kocsisor sorakozott fel a Múzeum körúton, a Nemzeti Múzeum előtt. Az a szándékuk, hogy az általuk román tulajdonnak ítélt értékeket nyomban elszállítsák. Bandholtz tábornok Loree ezredes és egy amerikai katona kíséretében azonnal a múzeumhoz ment. Ott, meglehetősen heves jelenet során megakadályozta, hogy Șerbescu tábornok megvalósítsa tervét, a Nemzeti Múzeum főbejáratát lepecsételte, kulcsait magához vette. Az esetet megvitatta a tábornoki bizottság ülése, amelyen némi vonakodás után Graziani tábornok is jóváhagyta Bandholtz eljárását. (…)

A román hadsereg távozása Budapestről elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy a Legfelső Tanács lezárja a magyar ügyet. A kivonulással kapcsolatos nagy viták, egyezkedések Párizsban folytak a nagyhatalmak és Románia között. Bukarest feltételekhez kötötte a Dunántúl, Budapest és az ország keleti részének kiürítését, ellenszolgáltatást követelt egyidejűleg azért, mert az antant nem volt hajlandó teljesíteni azokat az ígéreteit, amelyeket még 1916-ban a bukaresti szerződésben tett a román hadba lépés fejében. Végül Clerk elérte, hogy a román katonai vezetés késznek nyilatkozott Budapest kiürítésére november 12–15-e között. A tábornoki bizottság attól tartott, összetűzésekre kerül sor a román és a magyar fegyveres alakulatok között. Ezért szervezték úgy a ki- és bevonulást, hogy román és magyar alakulatok ne találkozhassanak egymással, s a biztonság okáért közéjük ékelték az antant Budapesten tartózkodó egységeit, ha csak jelképesen is.

1919. november 14-én reggelre a román csapatok helyét Budán a nemzeti hadsereg foglalta el, s még azon a napon minden konfliktus nélkül átvonult a pesti oldalra. A történeti irodalom, a kortársi emlékezet a nemzeti hadsereg budapesti megjelenését november 16-ához köti. Nem véletlenül, az ünnepélyes bevonulásra ugyanis csak ekkor, gondos előkészületek után került sor.

Amikor a nemzeti hadsereg alakulata, élén fehér lován Horthy Miklóssal, a Fehérvári út felől a Gellért Szálló elé érkezett, egyszerre kondult meg a város minden harangja, ily módon is hangsúlyozva az esemény jelentőségét és ünnepélyességét. Jelképes volt a hely kiválasztása is, ahol a főváros vezetősége fogadta Horthyt és a nemzeti hadsereget, hiszen a román városparancsnokság a Gellért Szállóban működött.

Róbert Péter
(Budapesti Honismereti Társaság)