„Szenzációs” hír jelent meg a romániai agrársajtóban: egy Hunyad megyei gazdának egyik legelőről a másikra kell költöztetnie tehéncsordáját, egészen, míg Magyarországra nem jut. Az állattenyésztő gazda farmja Szászvárosban (Orăștie, régi szász nevén Broos, Brosz in Unterwald) található, gazdaságában több mint ezer juhot és nyolcvan tehenet tart. Saját területekről nincs szó, a gazda a szászvárosi polgármesteri hivataltól bérel 77 hektár legelőt.
És itt kezdődnek a bajok. A terület nemhogy az ezer birkának nem elég, a szarvasmarha-állomány koplaltatására sem elegendő. A gazda elégedetlen: miért nem ad neki a polgármesteri hivatal több legelőt? Mert nincs – mondják a hivatalosságok. Számára nem elég a válasz, miszerint nincs bérelhető legelő, ezért egészen a mezőgazdasági minisztériumig, a kormányig folyamodott fel panaszával, hogy a szászvárosi önkormányzat nem biztosít állatai számára legelőt...
Olyan probléma ez, ami számos esetben vezetett és vezet konfliktusokhoz. Az önkormányzatok tulajdonában vannak legelők, kisebb-nagyobb területek. Ezeket árveréses alapon adhatják át használatba – bizonyos feltételek mellett – magánszemélyeknek, gazdák szervezeteinek. Rövidebb-hosszabb időszakra. De semmi esetben nem kötelezhetők az önkormányzatok, hogy egyik vagy másik követelőzőnek alanyi jogon legelőt biztosítsanak, csak azért, mert az illetőnek ennyi vagy annyi állata van.
Aki az állattenyésztés mellett kötelezte el magát – nem könnyű mesterség, az biztos –, annak elsősorban arról kell megbizonyosodnia, hogy hány számosállat eltartására van lehetősége. Hány hektár kaszáló kell a téli takarmány biztosításához, mekkora területre van szükség a nyári legeltetéshez. Ebben az esetben is érvényes az addig nyúlj, amíg a takaród ér közmondás. Mindezt kevesen tartják számon. Ezért van, hogy a juhok tavasszal, ősszel (de akár nyáron is) a szomszéd füvét dézsmálják. Szemtelen módon járják a jóhiszemű gazdák földjeit. Nem csak a kaszálókat, eszi a jószág az alig sarjadt gabonát, ősszel a „nagygazdák” juhai tollózzák a pityókaföldeket, a kukoricacséplés utáni hullást, a szalmás gabonák betakarítása után sarjadt friss zöldet.
Mindezt szó szerint szemtelenül. A helyi hatóságok csak figyelik, mi történik, jó esetben valamiféle papírt íratnak alá a földtelen állattartókkal, miszerint csak a saját területükön etethetnek. Ha valaki panaszt tesz, mosolyogva tudatják: ők megtették a magukét, kérem szépen, tessék a bírósághoz fordulni.
Összegezve mindent – az igazság megszabását is –, ahogy mondják, a sajt messzire nyúlik. Vagy: messzire gurul a sajtkarika. És ki tudja, hol áll meg? Mint Toldi malomköve. Ahol az megállt, az nyomatékos volt. A sajt pedig hatásos.
