Ki kelt fel többször a síró gyerekekhez? Ki takarította ki a fürdőszobát a zabolátlan esti pancsolásuk után? Ki az, aki gyakrabban viszi ki a szemetet? A képlet gyorsan összeáll: ha elegendő időt fordítunk a morfondírozásra, előbb-utóbb úgy tűnik majd, hogy a feladatok elvégzéséből jóval nagyobb részt vállalunk, mint amennyire a párunk emlékszik.

Egy felmérés során férjeket és feleségeket kérdeztek arról, hogy véleményük szerint a házimunka hány százalékát végzik el. Az eredmény nem volt meglepő: míg a feleség azt állította, hogy a munka nagyobb része, körülbelül kilencven százaléka rá hárul, addig a férj úgy látta, hogy otthon sok mindent bevállal, a teendők negyven százalékát ő végzi el. A számadatok összege minden esetben több volt száz százaléknál –erdei manó legyen a talpán, aki ilyen háztartásban talál segítenivalót…
A házastársi összecsapások gyakori forrása az elkövetett hibák és a helyzet értelmezése kapcsán felmerülő egyet nem értés. A tévedések megtörténnek, de ha nyitva marad a fogkrém tubusa, ha elvesztődik egy értékes eszköz, ha kirobban egy veszekedés, a felelet többnyire egyértelmű: nem a mi feledékenységünk, hanyagságunk, tévedésünk okozza ezeket – hanem a társunké.

Külső szemlélő számára szinte felfoghatatlanok, időnként komikusak ezek a viták, de főként az az indulat, amellyel a felek a saját igazukat védik.

Mi az oka annak, hogy olykor egészen különbözőképpen emlékszünk az életünk eseményeire? Leon Festinger amerikai szociálpszichológus a kognitív disszonanciát és a disszonancia csillapítására irányuló önigazolást teszi felelőssé a jelenségért.

Bár mindannyiunk célja, hogy a meggyőződéseinkre és az elképzeléseinkre alapozott következetes életet éljünk, időnként olyan véleményekkel szembesülünk, amelyek nem egyeztethetőek össze a világról és magunkról kialakított vélekedéseinkkel.

A nyugtalanító érzést, amely ilyenkor bennünk ébred, kognitív disszonanciának nevezzük. Az ebből a kellemetlen belső feszültségből származó aggodalom és szorongás arra sarkall bennünket, hogy igazoljuk önmagunk előtt a viselkedésünk helyességét. Így szép lassan elindulunk az önámítás és önigazolás útján.

Képzeljük el, hogy a munkanap kezdetén megígértük a házastársunknak, hogy bevásárolunk, aztán amikor hazaérünk, kiderül, hogy megfeledkeztünk a kéréséről.

Ilyenkor vagy beismerjük a mulasztásunkat, vagy olyan magyarázatot keresünk a viselkedésünkre, amely segít elkerülni, hogy rossznak, értéktelennek, jelen esetben feledékenynek érezzük magunkat.

A pozitív énkép megőrzésében az emlékezetünk egyfajta önigazoló krónikásként siet a segítségünkre: úgy tolmácsolja az élményeinket, hogy a saját álláspontunkat támasszák alá. Pozitív énképünk megőrzése érdekében olyan információkat keresünk, amelyek alátámasztják, hogy azok mulasztásunk nem személyiségünk alapvető hibájából adódott.

A házastárs ugyanakkor kétféleképpen reagálhat a történtekre: empátiával és megértéssel, vagy arra koncentrál, hogy mi az, amit a másik rosszul csinált.

A megoldás a megértés és megbocsátás lehet – mindkét fél részéről. Ha lemondunk a hibáinkat leplező szélsőséges önigazolásról, a mentségek kereséséről, ha nem érezzük magunkat fenyegetve, képessé válunk a javaslatok és problémák védekezés nélküli meghallgatására, illetve megértéssel és megbocsátással szemlélni a saját magunk és a társunk által elkövetett hibákat egyaránt.

Ez az a bölcsesség, ami megkülönbözteti a jól működő párkapcsolatokat és az egymástól fokozatosan elsodródó párokat.

Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa