A sepsiszentgyörgyi unitárius gyülekezet március 15-én tartotta az első szabadtéri istentiszteletet, s már az nagyon idegen volt, hogy nem mehettek be a templomba – emlékszik vissza a segédlelkész. Különösen nehéznek érezték a tiltást azért is, mert ilyenkor mindig méltóképpen ünnepeltek az ifjúsági egyletesekkel, konfirmandusokkal, a vasárnapi iskolás gyermekekkel. Idén elmaradt a nagy megemlékezés, s ez hiányérzettel töltötte el. „Helyette az udvaron, abban a különös furcsa csendben kértük a jó Istentől a bátorságot. Akkor már lehetett hallani, hogy kijárási tilalmat fognak elrendelni, félelem, bizonytalanság, kétségbeesés, kilátástalanság, ezt éltük meg együtt” – emlékezett vissza Péterfi Ágnes. Azt mondja, visszatekintve olyan érzés, mintha nem a valóságot élték volna meg. „Nem volt könnyű elfogadni és szembenézni a helyzettel, hogy korlátok közé vagyunk zárva, emellett ott volt az ijedtség is. Az a biztos út, melyen haladni szerettünk volna, mely jelen volt az életünkben lelkészként, emberként, gyülekezetként, a nagy tervek teljesen megsemmisültek, és ez nagyon furcsa lelkiállapotot idézett elő” – ismerte el.

Éppen ezért március 18-tól minden este online áhítatot tartottak, elsősorban a gyülekezet tagjait akarták megszólítani, de mindenki számára nyitott volt, és azt tapasztalták, nagyon sokan éltek ezzel a lehetőséggel. Kovács István lelkésszel együtt estéről estére felváltva mondtak el egy rövid imát, néhány gondolatot a Bibliából, személyes üzenetek is elhangzottak, volt, amikor mesét olvastak vagy éppen regényből, versből idéztek. „Megpróbáltuk önmagunkat bátorítani, és az embereket is. Megéreztetni velük, hogy nincsenek egyedül, hogy ott vagyunk, s bár korlátozva, de legalább a telefonnak és internetnek köszönhetően együtt tudunk lenni” – jegyezte meg. Mosolyogva fűzi hozzá, „mindig szidjuk ezeket a készülékeket, mindig azt mondjuk, hogy ellehetetlenítik a személyes kapcsolatokat, hogy tönkreteszik a fizikai együttlétet az emberek között, most azonban ez teljesen megfordult. Hálás voltam, hogy legalább ez megadatott. Lelkészként az üres templomba bemenni, azt a furcsa csendet, elhagyatottságot megtapasztalni nagyon nehéz volt, és ezt a telefon tudta némiképp mérsékelni. A személyes találkozásokat nem kárpótolta, nem helyettesítette, egyszerűen éltünk vele, mint lehetőséggel” – idézte fel.

Lelkésztársaihoz hasonlóan ilyenkor benne is gyakran felmerült, hogy vajon jó-e a kapcsolat, hallják-e, értik-e, érzik-e az emberek mindazt, amit szeretett volna átadni. Határozottan állítja, amikor elfogadta a helyzetet, úgy érezte, hogy ez a fajta kapcsolatteremtés tud jól is működni.  „Közhely vagy sem, tényleg azt éreztem, hogy egy kicsit az emberek ráébredtek arra, a lélek ereje mennyire tud működni, hogy ezen az időszakon valósággal át kellett szeressük egymást. Amíg nem lehetett találkozni, arra volt szükség, hogy az emberek érezzék, hogy ott vagyunk, támogatjuk őket, hogy a jó Isten velünk van és átsegít, átszeret bennünket ezen a nehéz időszakon” – fogalmazott.

Beszélt arról is, hogy az áhítatok mellé igyekeztek tevékenységeket beiktatni, példaként az ifjúsági egyletet hozta fel, akikkel minden napra készítettek egy-egy rövid videót, minden nap másvalaki üzent a templomnak és a gyülekezetnek – tulajdonképpen egymást biztatták, bátorították a fiatalok. A visszajelzések is megerősítették abban, hogy érdemes ezzel foglalkozni. Így sikerült megtartani az anyák napi ünnepséget is, gyermekek bevonásával készült egy kedves kis film, ami ugyan nem pótolta a valós együttlétet, sem pedig azt, hogy a templom tere megteljen gyermekekkel, de ily módon nem is maradt el.

Mint Péterfi Ágnes megjegyezte, igyekeztek a fontos eseményekről másként ugyan, de megemlékezni, megtartották az áldozócsütörtöki istentisztelet is. Húsvét előtt rajz- és esszépályázatot hirdettek, hogy egy kicsit színesebbé tegyék az ünnep előtti időszakot, mert a vesztegzár idején az ünnep, a hagyományok elhalványodtak, és bizony sokan jelezték, nem is tudták igazából megélni.

Folyamatosan tartották a kapcsolatot interneten és telefonon az emberekkel, voltak, akik azt kérték, hogy egy kicsit beszélgethessenek. Az unitárius egyház lelki gondozói telefonkapcsolatot is kiépített, melybe a szentgyörgyi lelkészek is bekapcsolódtak, fogadták a hívásokat, s Péterfi Ágnes szerint ez megerősítette őket is, nem csak a hívókat. „Lelkészként furcsa időszak volt, de hiszem azt, hogy az Isten azt várta tőlünk, hogy éljünk azzal, ami van, hogy ne álljunk ellen annak, ami történt, hanem kicsit próbáljunk meg belesimulni, s ezzel feloldva a görcsöket, engedni azt, hogy a lélek tudjon dolgozni. Emberként önmagunkat tanultuk újra, hogy milyenek is vagyunk tulajdonképpen” – fogalmazott. Úgy érzi, a türelem volt az, amivel nap mint nap szembe kellett néznie, „hogy most nem lehet siettetni a dolgokat”.

– Rengeteg üzenet megfogalmazódott bennem, s talán a legfontosabb, amit a lakásban töltött idő, a magunkra való odafigyelés előidézett az, hogy elég a sok felhalmozott tárgyból, a megfogható és látható dolgokból, hogy nincs szükség annyi mindenre. S ezzel ellentétben pedig az is, hogy nem elég az, amit emberi kapcsolatokból, az együttlétből, a szeretetből, az egymásra figyelésből eddig adtunk egymásnak. Reménykedem abban, hogy ez az időszak sok emberben átértékelte a személyes kapcsolatok jelentőségét, az idővel való bánásmód fontosságát. Tulajdonképpen ez tartott meg bennünket – mondta.

Mosolyogva ismerte el, nagyon várták azt a pillanatot, amikor végre találkozhattak a hívekkel. Először az udvaron, de néhány hete immár a templomban tartják az istentiszteleteket, ahol maszkot viselnek a jelenlévők – egyelőre jóval kevesebben, mint korábban. „Óvatosak az emberek, és mi is óvatosságra intjük őket, mert nem szeretnénk, hogy baj történjen” – szögezte le. A sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközségnél tovább folytatódnak a Facebook-on közvetített élő istentiszteletek, hiszen  sokan vannak, akik még nem szeretnének közösségbe menni, az idősek még óvatosabbak, „de tudnak követni bennünket a világhálón, így együtt lehetünk” – összegzett Péterfi Ágnes.