Nem igazán tudtuk felmérni, hogy mekkora a baj, én személy szerint sok ingóságomat a bentlakásban hagytam, amit csak májusban láttam viszont a kiköltözésnél. Még amikor hazaértem, akkor sem fogalmazódott meg bennem igazán, mire is számíthatok az elkövetkezőkben. A család örült, hogy ismét találkozhattunk. Az első másfél hét még viszonylag meghitten telt, rég láttuk egymást az otthoniakkal, és volt mesélnivaló. Újra elbeszéltük a gyermekkori és „békeidőbeli” történeteket, összehozott minket a bezártság. A családi „újrafelfedezés” viszont kevés ideig tudta elfeledtetni a tényt, hogy ebben a félévben már nem találkozunk a teológusokkal és a professzorokkal. Az online órák valahogy félszegnek bizonyultak, szokatlan volt, hogy sem diák, sem tanár nem tudott az eddigiek szerint dolgozni. Mindkét fél próbálkozott, de a szemtől szembeni találkozást semmi sem pótolhatta. Maga az egyedüllét eleinte kecsegtető volt, mint ahogyan a kisdiák, valamelyest örültem a kényszervakációnak. Egy idő után azonban az emberek és a külvilág hiánya kezdett megviselni. Ismerős egyetemisták és folyosók helyett maradt a szobám, csendes zug, elzárva mindentől és mindenkitől. Visszatekintve nem bánom, hogy így történt, mert úgy érzem, jó edzés volt számomra a karantén. Elgondolkodtatott azon, mennyire természetesnek vettem eddig azt, hogy együtt élhetek a többi teológussal, együtt járunk reggeli áhítatra, és naponta tanítanak minket a professzoraink. Kiváltság ez, és kellett ez a bezártság, hogy teljesen tudatosuljon bennem.

Baló Szilárd (1. évfolyam): Az itthon töltött időszak eleje nagyon jól jött számomra, sok mindent át tudtam gondolni, ami már egy ideje foglalkoztatott. Ahogy viszont teltek a hetek, kezdett nyomasztó lenni a bizonytalanság, a bezártság. Már nem volt olyan jó itthon lenni. Nyilván nem a családom miatt, hanem mert hiányoztak a barátaim Kolozsvárról, vágytam a beszélgetésekre, a diákklub hangulatára, a pörgésre, a barátokkal töltött időre.

Ungvári Rebeka (1. évfolyam, Debrecen): Első egyetemi év… Sokak számára jelenti ez az otthonról való radikálisabb elszakadást, az ezzel járó honvágyat, az otthoni meleg, családias környezet hiányát, édesanya főztje is előkelőbb helyre kerül a kantin/menza ismétlődő menüsorait unó egyetemista szemében. De nem csak ezt jelenti az első év. Talán felelősségteljesebbé válunk, új barátokra lelünk, a túlélés érdekében változtatunk tanulási technikáinkon, és bekerülünk egy olyan közösségbe, ahol már felnőttként tekintenek ránk, felnőtt feladatokkal. Én legalábbis így látom az első egyetemi évemet. Az első félévem hibáiból tanulva nagy energiabedobással indultam neki a második félévnek, ám mint derült égből villámcsapás, úgy zárták be az egyetemet, és ezzel együtt ellehetetlenítették mindazon betervezett közösségi programokat, amelyek egy teológus életében meghatározóak lehetnek. Elmaradtak a reggeli áhítatok, imaközösségek, dicsőítések, akadémiai istentiszteletek, ünnepi legációk, a lelkigondozói műhely tevékenységei, az imaéjjelek és sok egyéb más program is. A frissen alakult barátságok ápolása az internet lehetőségei közé korlátozódott, akárcsak a patrónusok (érettebb felsőbb évesek) támogatása is, a közösen megélt vizsgadrukk sem volt az igazi így, és a Messengeren megbeszélt görög házik sem értek fel az éjféli teakonyhás szótanulás erejével. Mivel honvágyam volt, felettébb örültem annak, hogy hazajöhetek, azt azért nem gondoltam, hogy a karantén két hétnél hosszabb időszak lesz az életemben, és míg azelőtt az otthon melegét, a csendet és nyugalmat hiányoltam, hirtelen elkezdtem az egyetemi nyüzsgést és pörgést, a barátokat és a bentlakást hiányolni. Őszintén szólva, sosem gondoltam volna, hogy valaha is vissza fogom sírni az első vizsgaidőszakomat és a tanórákat. De ennek is el kellett jönnie. A karantén megtanított arra, hogy a hétköznapinak és a hétköznapoknak is örülni kell, hiszen sosem tudhatjuk, hogy mikor fordul fel körülöttünk a világ, de nekünk ilyenkor is tudni kell, hogy minden okkal történik, hiszen „Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül” (Náh 1,7).

Lázár Bulcsú (4. évfolyam, Debrecen): Nagyon sokszor az ember vágyik arra, hogy egyedül legyen egy kicsit, bezárkózzon a saját kis világába, és a magányában találja meg azt a nyugalmat, amit annyira keres. Én is, mint sokan mások, így vagyok ezzel, amikor „lemerülök”, szeretek egyedül lenni, magammal időt tölteni. Amikor először bejelentették, hogy az egyetem látogatását felfüggesztik, nagyon fontos döntést kellett meghoznom: maradjak Debrecenben vagy utazzam haza. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sokat gondolkodtam ezen a kérdésen, valójában fél óra alatt döntöttem el, hogy én inkább Magyarországon maradok. Talán a legfontosabb ok az volt, hogy féltem. Nem annyira magam, hanem édesanyám és nagymamám miatt. Hiszen mi lett volna akkor, ha hazautazom, és útközben megfertőződöm, hazaviszem és mindenkinek továbbadom. Ettől a gondolattól rettegtem. Egyedül lenni. Korábban volt lehetőségem részt venni egy csendes lelki gyakorlaton, amely három napig tartott, és reméltem, ez a mostani sem lesz másabb. Egyedül lenni. Nagyon is más szempontból éltem meg ezt a kifejezést. Kommunikáltam barátokkal, családdal, mégis valami hiányzott. Hiányzott az emberi kapcsolat. Amikor ez az érzés elmélyült bennem, akkor tapasztaltam meg valójában, hogy mit jelent Istennel együtt lenni. Itt nem egy közhelyes érzésről vagy spirituális megélésről beszélek, hiszen csakis most, ennyi idő elteltével tudom, hogy azok az emberek, akik ott voltak, találkoztak velem bár egy cigi idejére, elvittek magukhoz, hogy a fülsiketítő magány gyorsabban múljon, ezek az emberek voltak azok, akiken keresztül megtapasztaltam, mit jelent az, hogy Isten az embereken keresztül munkálkodik. Ez nem azt jelenti, hogy tudatukon kívül voltak ott velem és nekem, hanem azt, hogy az ő önzetlen szeretetükön keresztül tudtam megtapasztalni az Atya Isten féltőn szerető jelenlétét mellettem. A karantén idején úgy gondoltam, hogy ez lesz nekem az úgynevezett „annus horribilis”. Tévedtem. Tévedtem, mert nyitott tudtam maradni Isten felé. Voltak sötét, félelmetesen magányos pillanataim, amikor nem akartam senkit felhívni, senkire ráírni, olyankor hívtak fel, hogy itt vannak a barátaim, hoztak nekem csomagot. Beszélgettünk öt percet, ők továbbmentek, én is visszatértem a kollégiumi szobámba és sokkal jobban éreztem magam. Nem azért, mert hoztak nekem egy kis csomagot. Nem is a csomag tartalma miatt. Hanem azon szándék miatt éreztem magam sokkal jobban, ami a csomag mögött volt. Azon önzetlen szeretet miatt, amit megtapasztaltam. Emiatt mindig is hálás leszek az Úrnak, hiszen a különleges és félelmetes helyzetben, amely egyik pillanatról a másikra nyakunkba zuhant, megmutatta, hogy az Ő szeretete az, amely át tud segíteni bennünket a legnagyobb szakadékon is.