S ha nem is tanulunk aznap semmit, legalább megtehetjük ezt anyanyelven.

Állandóan tiltakoztunk akkoriban. Minden előszobában indulásra előkészített transzparens, melyre felírtuk az aznapi sérelmedet, s indultunk a hasonló sértéseket elszenvedett tömeggel tiltakozni jogaidért – haszonnal, haszontalanul. Mindenik közül a legkeményebb a véres marosvásárhelyi eseményekkel szolidarizáló tüntetés- és sztrájksorozat volt. „E nyelv ma néktek végső menedéktek” – olvasom egy másik táblára gördülékeny betűkkel írt szöveget, a körülötte ülő mikós diákok csoportosan várják az újabb érkezőket március 23-án. Városszerte újabb és újabb megállapítások: „Európa szégyene leszünk”, „Magyarul akarunk élni”. Egy daruval épületek fölé emelkedő ív Vatra-, nacionalista- és szekumentes övezetet követelt. Nyolcvankilenc december huszonkettő óta ekkora tömeg nem verődött össze a képtár–tanács–prefektúra előtti térre.

Javában dúlt a helységnévtáblák harca is. A barátosi és pákéi feliratokat barna festékkel mázolják be. A kovásznait az ékezetmentesítés után leverik, majd elviszik az egészet a nyelv- és kultúrvédő különítmények. Fogtuk is a fejünket, hogy még dokumentálni sem lehet, nemhogy az esetet, de a nyomát sem. Ugyanígy járt Zabola is, pedig ékezete sem volt szegénynek.

Visszatérve a tiltakozó diákokkal körbezárt iskolára: valami, ha nem is túl vidám, de irigylésre méltó együttlét, együttérzés nosztalgiája elevenedik meg. S hogy ez semmiképpen nem lehet egy mostani képlet – gondoltam –, míg kivárjuk az iskolakezdés előtt pár perccel megszületendő határozatmódósításokat, hogy maszkkal, kesztyűvel, zsebben lázmérővel, hányan egy csoportban, mettől meddig, elszaladok a sarki papírboltba, ceruzák, radír, hegyző mellé kérek egy tasaknyi hosszú ékezetet. Sosem lehet tudni, s ha másra nem, jó lesz arra az Á betűre egy ideig.