Egyébként önmagában a 14 százalék is szép, legkevesebb 96 lejt jelent havonta. Így emelkedik 704-ről 800 lejre a szavatolt minimálnyugdíj, amiből a hivatalos összesítések szerint 1,1 millióan tengődnek, tehát minden negyedik nyugdíjas ennyit kap havonta. Ez már kevésbé szép, különösen, ha a többi kategóriát is megnézzük. 835 ezren vannak azok, akik az emelés előtt 705 és 1000 lej közötti nyugdíjat kaptak, nekik 99–140 lejjel visz haza többet a postás legközelebb. 1000 és 1500 lej közötti nyugdíja 1,2 millió idős embernek van, ők 140–210 lejjel többet oszthatnak be havonta, a 2000 lejhez közelítő 873 ezer nyugdíjat legtöbb 280 lejjel pótolja fel az állam, a 3000 lejig terjedőket legtöbb 378 lejjel. Ez már kisebb létszámú kategória, 617 ezren esnek bele. A legkisebb kategória a havi 3000 lejnél magasabb nyugdíjakra jogosultaké, ebben alig 212 ezren vannak (közülük bő 155 ezren speciális nyugdíjjal), ők is 378 lejjel kapnak többet mostantól. Ha azt is tudjuk, hogy a tisztességes megélhetéshez egy tavalyi felmérés szerint havi 2684 lejre van szüksége egy felnőttnek, döbbenetes következtetésre jutunk: egészében véve az idősebb korosztály egynegyede élhet viszonylag gondtalan, napi pénzügyi nehézségek nélküli öregkort Romániában.

A negyvenszázalékos emelés tehát alulról nézve egyáltalán nem elrugaszkodott ötlet, ha az ország vezetői valóban jólétet akarnak biztosítani az itt élőknek. Az, hogy időseink zöme egy átdolgozott élet után méltatlanul kevés pénzből kénytelen kijönni, hosszú évek elhibázott politikai döntéseinek következménye, amit csak újabb hosszú évek alatt lehetne helyrehozni – ha lenne rá akarat. Egy negyvenszázalékos azonnali emelés csak pillanatnyi enyhülést, a rendszerszintű gondokat nem oldaná meg, ahogy a Lia Olguța Vasilescu volt szociáldemokrata miniszterhez köthető nyugdíjtörvény sem tette. Ordító igazságtalanságok vannak: 31 év munka után egy munkás alig 90 lejjel kap többet, mint egy soha sehol nem alkalmazott személy, a rövid munkaidővel és a befizetésekkel fordítottan arányos speciális nyugdíjakról nem is beszélve, amelyek átlaga éppen 14-szerese a „rendes” nyugdíjak átlagának.

Egy fenntartható nyugdíjrendszerhez egyébként nem elég az egyenlőtlenségek felszámolása: a lakosság elöregedésének lassítása, sőt, visszafordítása lenne a megoldás, a fiatalokat vonzó, a gyermekvállalást ösztönző viszonyok megteremtése. Ezzel még egyik kormány sem törődött az elmúlt harminc évben – a gyermekpénz időnkénti emelése nem sokat segített a helyzeten, sőt, inkább az ebből élők rétegeit, a nyomorgók számát szaporította –, és most sem téma a magas politikában. Ezen az úton pedig nem kifelé megyünk a gödörből, hanem ellenkezőleg, meredeken lefelé.