Valóban, vannak kérdések a nagyobb (legalább 91 tehenes) és a kisebb (legtöbb 90 tehenes) gazdák számára külön megfogalmazott két intézkedés kapcsán. Miért kell megosztani a szarvasmarha-tenyésztők közösségét? Miért kell lenniük ebben az esetben is egyeseknek és ketteseknek? – előbbiek, akiknek a több hamarabb jár, utóbbiak, akik mindig hátrányban maradnak.

Ha ténylegesen a szarvasmarha-tenyésztési szektorban keletkezett, a koronavírus-járvány okozta károk enyhítését szolgálják az intézkedések, akkor nem kellene különbséget tenni gazda és gazda között, főként nem a járvány okán. Az öttehenes gazdát és a százmarhás farmert is egyazon pillanattól – a krízis bejelentésétől – érinti a baj, és sújtja mindaddig, míg fel nem oldanak minden korlátozást, be nem jelentik, hogy kampec a vírusnak. Az még felháborítóbb, hogy a legalább 91 tehenes gazda száz eurót kap állatonként, ha valakinek csak kilencven van, az már összesen csak 7000 eurót, azaz szarvasmarhánként 77 eurót, háromnegyedét, mint az egy tehénnel többet birtokló társa.

Valahogy úgy kellett volna, hogy a rendelkezésre álló keretösszeget az ország szarvasmarha-állománya – beszélünk itt a július elsején legkevesebb kétéves, női ivarú állományról – függvényében osszák el. Mint más támogatások esetében is – lásd húsmarha –, ki lehet számolni az egy állatra eső támogatást, és akkor nincs vita, egyforma eséllyel indul a kisebb és a nagyobb gazda is.

Mesélhetünk erről sokat, az biztos, hogy kifürkészhetetlenek az agrárminisztérium berkeiben hozott intézkedések, döntések miértjei, mikéntjei. Mondják, megtörténhet, hogy azért adnak nagyobb összeget a nagyobb gazdáknak, mert ők általában politikailag elkötelezettek, s így van, lesz, miből támogatniuk a választási kampányokat. Ez csak feltételezés, de annak ismeretében, hogy látjuk-halljuk, mi folyik le a Dâmbovițán, megkockáztathatjuk az ismert szólást: soha ne mondd, hogy soha.