Pár nap múlva iskolakezdés, amely most nagyon más lesz. A tanév kezdete szülőként amúgy sem egyszerű, de a mostani bizonytalan helyzetben még inkább ott van bennünk a feszültség. Emellett annak is tudatában kell lennünk, hogy a szülői mintánkkal, példamutatással segíthetjük leginkább gyermekeinket. Azzal, hogy nem félünk, hogy az érzéseink, a tetteink és az, amit kommunikálunk, összhangban állnak egymással.
Iskolai osztály Dél-Koreában. A gyerekek csendben elfogyasztják a tízórait az átlátszó plexiüveg mögött, amely elválasztja őket egymástól. Maszkot viselnek, amelyet csak az étkezés idejére vesznek le, vagy amikor a szabadban tartózkodnak. A testhőmérsékletüket minden reggel kétszer ellenőrzik: először otthon, induláskor, másodszor az iskola kapujában. Ez lenne az új valóság a világ több millió iskolába járó gyermeke számára – vonja le a következtetést a Nature brit természettudományos szakfolyóirat.
Véget ért a nyári vakáció a Föld északi féltekéjének országaiban, a kormányok erőfeszítéseket tesznek arra, hogy biztonságos körülmények között nyissák meg újra a tanintézményeket.
Sokan mondják, hogy ha a növekvő megbetegedések és a járványhelyzet hibrid vagy esetleg online oktatásra kényszerít, az iskola a lényegét kezdi elveszíteni: az ismeretátadás-nevelés-közösségépítés hármas feladatából jobbára csak az ismeretátadás valósul meg, és az is nagy csorbát szenved.
Közben a diákok, a tanárok és a szülők is nehéz szívvel „vonulnak ki” abból, ami eddig természetes és magától értetődő volt: az évek óta megszokott normális életből.
Pedig ami él, az változik. Bár szeretjük a megszokott, kiszámítható dolgainkat, mégiscsak rádöbbenünk: semmi sem biztos, csak a változás, és az, hogy emberként rendelkezünk a változáshoz való alkalmazkodás nagy ajándékával. Míg a tényeket nem mindig tudjuk befolyásolni, a hozzáállásunkat megválaszthatjuk.
Mindehhez persze egy kicsit el kell távolodni a történésektől. Az elmúlt hónapokban többször is megfogadtam, hogy amennyire csak lehetséges, távol tartom magam a hírektől, nem nézek tévét, csak annyit „fogyasztok” a közösségi oldalakból, amennyit a munkám megkövetel.
Az „elvonókúra” hatása az lett, hogy egy kicsit jobban rálátok a történésekre, és próbálom elkülöníteni azt, aminek ellen kell állnom, ami ellen harcolnom kell, és azt is, amit be kell fogadnom, meg kell őriznem.
Ami ellen jelen körülmények között küzdeni kell, az a félelem és a bizonytalanság érzése, a teljesítménykényszer, a folyamatos pánikkeltés és a világvége-hangulat.
Talán még emlékszünk, hogy mit jelentett helytállni az online oktatás idején, szülőként és dolgozó emberként is talpon maradni a hatalmas mennyiségű feladat közepette. Ez a félelem már előre megbéníthat, tulajdonképpen attól félünk, hogy majd nem tudjuk kezelni azt, ami bekövetkezik – de nem kell hagynunk, hogy lebénítson.
Az elkövetkező időszak jó alkalom lesz arra, hogy a nehézségeket elfogadjuk, sok kis apró csatában megküzdjünk az adódó helyzettel és győzzünk. A tavaszi karantén idején reméltem, talán megértjük végre, hogy felelősek vagyunk egymásért, a körülöttünk élőkért, hogy talán éppen a koronavírus-járvány vet véget a fogyasztói mentalitásunk túlburjánzásának. Megtanít lelassulni, jobban törődni egymással, nem pedig elkényelmesedve vegetálni a szolgáltatások világában. Hát kezdjük el újra ezt a munkát!
Nagy erő kell majd ahhoz, hogy folyamatosan a jelenben maradjunk, mindig csak egy dologra koncentráljunk: az emberre, akivel néhány szót váltunk, a munkára, amit épp végzünk, az iskolai feladatra, amiben segíteni próbálunk a gyermeknek, az ebéd, amit főzünk. És közben ne felejtsük el, hogy Isten kezében vagyunk, ez most valóságos kapaszkodó lehet számunkra.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Főegyházmegye családpasztorációs központjának munkatársa
(folytatjuk)
