Kutyás gazda mind tudja, hogy legjobb állatbarátja hosszú, egészséges életének egyik feltétele az oltások kellő időben és kellő rendszerességgel való beadatása. Barátomnak mindig volt kutyája, az elsőt még kisgyerekkorában kapta – na, nem szüleitől, ők akkoriban épp az építkezéssel voltak elfoglalva, és áperté kijelentették, míg nem lesz rend az udvaron, addig kutyáról szó sem lehet. De a kis csöppséget valaki bedugta a kapu alatt, a szőrmók nyöszörgött, a homokdombban alagutat ásó gyermek felfigyelt a hangra, ölébe vette az ebfiókát, a folytatás nyilvánvaló: Csöpi – mert az lett a neve a kutyakölyöknek – maradt, hosszú-hosszú éveken át hűséges őrzője lett a háznak és a háztájinak. Olyannyira megbízható, hogy kotló hiányában még a csirkéket is rá lehetett bízni. Az már nem az ő hibája volt, hogy a villámlástól és mennydörgéstől szétrebbent aprójószág az összeterelést nem élte túl.

De messzire kanyarodtunk a múltba – vissza a mostani történethez!

Barátomnak sokadik kutyája egy kis puli lett. A nagykönyv szerint nevelte, hathetesen vitte első oltásra, két hét múlva a másodikra. Ekkor történt az eset, melyet oly lelkendezve mesélt nekem. Az állatorvosnál korosabb hölgy várt a rendelő előtt, példásan nyírt ölebje vékony póráz végén kecsesen emelgette lábait. Barátom ölében vitte a gombszemű kis feketeséget, olyan apró a kutyus még, hogy nyakörvet lehetetlen tenni rá. Udvariasan köszönt a hölgynek, kérdezte, az orvosra vár-e? A példásan nyírt öleb gazdája értetlenkedve nézett rá, barátom azonnal kapcsolt, megismételte a kérdést román nyelven. Vizsgálat eredményére vár, válaszolta a hölgy, és szépen mosolygott, elvégre minden ebrajongó emberben megmozdul valami, ha lelki rokonra talál. És így elkezdtek beszélgetni, nyilván, kutyás dolgokról.

A hölgy elmondta, hogy kedvencét gyomorpanaszokkal vitte orvoshoz, a kis Decebal néhány napja étvágytalan, jókedvű ugyan, de a legdrágább konzervet is csak fanyalogva fogyasztja, szabályosan könyörögni kell neki, hogy néhány falatot lenyeljen. A doktor úr megvizsgálta, vért vett tőle (jaj, szegénykém, nagyon fájhatott neki, úgy sírt, alig bírtam megvigasztalni), és most annak eredményére vár.

Barátomat nem lepte meg alkalmi beszélgetőtársa közlékenysége, az azonos érdeklődésű emberek közös témájukról mint régi jó ismerősök, oly közvetlenül tudnak beszélgetni. Ő is elmondta, oltásra hozta kutyáját, ez már a második adag lesz, míg meg nem kapja az összes vakcinát, nem engedheti idegen állat közelébe, azért is nem hagyja barátkozni a hölgy kutyusával. Merthogy közben az öleb és az ölben tartott ebfióka igencsak szemezett egymással, fülhegyezéssel és sűrű farokcsóválással fejezték ki közelebbi szemrevételezési szándékukat. A hölgy továbbra is széles mosollyal arcán, de mélységes aggódással hangjában ecsetelte Decebal gyomorpanaszos tüneteit, majd hirtelen kanyarral rákérdezett barátomra: bichon fajú a kicsike? Nem, magyar puli, válaszolta ő.

A példásan nyírt öleb gazdájának arcáról hirtelen lefagyott a mosoly, fejét félrefordította, Decebal pórázát szorosabbra fogta, kezének egy határozott mozdulatával kutyáját is arra kényszerítette, másfelé nézzen. Barátom néhány pillanatig csak állt, nem értette a hirtelen elhidegülést. Aztán elmosolyodott: az még hagyján, hogy ő magyar, de hogy a kutyája is az legyen, az már sok. Hát ez az igazi nacionalizmus, állapította meg magában, ám mielőtt bármit is szólhatott volna, az orvos behívta a hölgyet. Sokáig tartott benn a konzultáció, a hölgy végül kutyáját melléhez szorítva jött ki a rendelőből, távoztában figyelemre sem méltatta barátomat, karján a fülét újra hegyezni, farkát újra csóválni kezdő kis puli kutyával.

A történetnek epilógusa is van. Barátom, mint minden este, aznap is bekapcsolta a rádiót, a magyar adók zenei kínálatát unva, addig tekergette a keresőt, míg egy román nyelvű híradót talált. Tappancs, a kis magyar puli, ki addig békésen aludt a rádió mellett, dühösen elkezdett ugatni.