Hetek óta vacillálok, hogy meg kellene szüntetnem a Facebook-oldalamat, de nem tudom rászánni magam. Igen, nem titok, mondtam már nem egyszer, hogy függő vagyok, punktum. Csakhogy annyi szenny, szemét, gyalázkodás, gyűlölet jön szembe most már napi szinten, hogy az ember eltátott szájjal csak kapkodja a fejét. Hiába próbálom kivédeni, képtelenség. Vannak olyan történések, amelyekre kíváncsi vagyok, ezért figyelemmel követem, mi merre halad. És itt jön a bökkenő. Nem lehet úgy megtenni, hogy az ember kikerülje a hozzá tartozó attitűdöket, kommentárokat. Már a megosztások is olyan hangvételben, bevezetőkkel történnek, hogy kinyílik a bicska a zsebben. A hozzászólásokról nem is beszélve. És nincs pardon, nincs vita, mindenkinek az igaza szent és sérthetetlen, mindenki jobban tudja, és nagyon tudja, és legfőképp ért hozzá. Mihez? Mindenhez. Politikához, gazdasághoz, joghoz, színházhoz, vírusokhoz, a globális felmelegedéshez, lélektanhoz, szerelemhez, váláshoz, történelemhez, összeesküvés-elméletekhez, orvostudományhoz, na passz, most ennyi jut eszembe, pedig van még. És a „gondolkodás”, a véleményezés – bármiről is legyen szó – kizárólag szélsőségek, végletek közt mozog. Tisztelet a kivételnek, egyre ritkább a mérsékelt, higgadt, valamiféle megértésre, esetleg toleranciára utaló hangvétel. Általam mindeddig értelmesnek vélt, komolynak tartható emberek képesek olyan indulatokkal egymás torkának ugrani, régi ismeretségeket, némelykor barátságokat kockára téve, hogy az már egyszerre groteszk és siralmas. De inkább siralmas.

Természetesen egy idő után már indulásból ki lehet szűrni, hogy kire, mire figyel oda az ember, és mire nem. A baj ott kezdődik, amikor a saját oldalán, saját maga által megosztott dolgok alá érkeznek a bicskanyitogató kommentek, ott indul el a véget nem érő mocskolódás. Hát így jött el a tisztogatás ideje. Tán bolond leszek felszámolni a függőségemet, megoldom másképp. Törölgetni fogom szépen, csendben a fröcsögő hangoskodókat. És nem restellem, nincs miért.

Voltam én is indulatos, és vagyok most is, nem is egyszer. Bántottam is embereket, sajnos – legtöbbször akaratom ellenére. Dühömben, felindultságomban – sajnálom is. De mielőtt mondatokat leírunk, kellene kis időt szakítani a lecsillapodásra, átgondolásra, a civilizált hangnem megtalálására is. Erre azonban senkit sem kényszeríthetünk...

Így aztán elkezdtem törölgetni.