Mindig a választások előtti hetekben, hónapokban esnek ki a csontvázak a szekrényből, ilyenkor derül ki, hogy a kormányzó pártok miként viszonyultak az ország közös nagy vagyonához, kik és mily módon dézsmálták meg azt. Ami most a liberális—RMDSZ-kormányzás kapcsán napvilágra került, túltesz a négy évvel ezelőtti, a Năstase-kabinet és az SZDP bukását okozó botrányokon.
A jelenlegi, kisebbséginek is nevezett kormányról az derült ki ugyanis, hogy miközben irracionálisan felduzzasztotta az államapparátust, szabad kezet is adott embereinek, hogy ki-ki akkorát kanyarítson ki az előtte heverő kalácsból, amekkorát nem szégyell. S most kell szembesülnünk azzal is, hogy a nagy apparátus nem volt eredményes, hatékony. Csak igen sokba került. Például a hatalmasra duzzasztott és krőzusi módon megfizetett pénzügyminisztérium még az adók és járulékok eddig szokásos negyven százalékát sem tudta behajtani, valahol a 33 százalékon tipródik, a közlekedési minisztérium háza táján is — az autópálya-építkezésektől kezdve a légi közlekedésen át a vasútig — óriási bajok vannak; a rendőrség vezetői gyengeelméjűnek nézik feletteseiket, s olyan autóvásárlási tervvel akarják megdézsmálni a költségvetést, melytől még egy kisgyermek is elpirulna; az oktatási minisztérium felügyelete alatt az iskolafelújításokra szánt pénz jelentős része a közvetlen környezetükhöz tartozó vállalkozók zsebében kötött ki. Ráadásul a kabinet 225 ügynöksége, hivatala a mértéktelen pénzzabálás mellett alig tett valamit. És az emberanyaggal magával is baj van, a törtetés, a pozícióban maradás, a köz ügyei iránti teljes közömbösség jellemezte zömüket. Mindez a liberálisok udvartartása mellett elmondható az RMDSZ köztisztviselőinek zöméről is, azokról a fiatal és kevésbé fiatal magyarokról, akik kormányhivatalokhoz jutva elsősorban saját anyagi megvalósulásukra összpontosítottak, s arra, hogy kenyéradó gazdáikat hűségesen szolgálják. Hírük jó ideje a megyékbe is visszajutott, arroganciájukról, felületességükről regéket lehetett hallani. És arról is, milyen tökéletesen beilleszkedtek a balkáni mentalitású bukaresti közegbe, hasonultak a fanarióta hagyományokat máig életben tartó többség viselkedéséhez, életszemléletéhez, életmódjához. Néhány szerencsés kivételtől eltekintve (Borbély László, Korodi Attila) cselekedeteik hírét is alig lehetett hallani, s most is csak annyi jut el a magyar emberekig, hogy megtömték zsebeiket, s egyikük-másikuk parlamenti képviselői helyre pályázik.
Kevés, ha azt mondjuk, nem ilyen lovat akartunk. Azt kellene mondanunk, ki velük, jöjjenek az újak, a tiszták, a becsületesek, a szakmailag felkészültek. Mert a mi jövőnk a minőség. Ha ezt feladjuk, önmagunkat adjuk fel.
