Mátyás mellett élt a legmegbízhatóbb belső embere, aki nélkül a király soha nem ment messzire. Egyszer, valami rossz italú víztől Mátyás bizalmasa olyan kólikát kapott, csak halt meg. A földön fetrengve sanyargott. Utolja felé már a szemét sem tudta fölnyitni, a kaszás is ott haptákolt a háta mögött, amikor a szomorú hírt hallva egy kuruzsló jelentkezett, hogy ő tudja a gyógyírt.
,,Az ország legboldogabb emberének az ingét hozzák, adják rá, életben marad."
A király kíséretének száz lovasa ezerfelé szaladt a boldog ember inge után. Fölhajtottak ungot, berket, boldog embert nem találtak, olyat se, aki annak hazudta volna magát.
Nagy orra csüngesztve hazafelé tartott a boldogemberinge-kereső küldöttég, amikor a szegedi kopárosokon át Buda felé ballagva hallják ám, hogy szépséges tilinkószó bukdácsol fülükhöz a homokbuckák ballangóival versengve. A király küldöttsége csakis okosokból verbuválódik. Azt gondolták, aki pikuláz, az jókedvű, aki jókedvű, az a boldog.
Odamennek, hát egy juhászlegény fújja a pikuláját. Kérdik tőle, boldog-e?
A bojtár teketória nélkül válaszol:
— Az vagyok tetőtől talpig.
— Mi teszi a boldogságodat?
— Szépen süt a nap, jókor járnak az esők, jó harapó mezők terülköznek, gyarapodnak a juhok, vastagszik bundájuk, bőven adják a tejet.
A király futárjai térden állva kérték a boldog juhászlegény ingét, zacskószám kínálva érte a számolatlan aranyakat.
Akkor a bojtár kigombolta mellén a kopottas szűrdolmányt, ami alól teste puszta bőre fehérlett elő.
Így halálozott el a király legjobb embere a boldog ember inge híján.
