Salamon Sándor (írói neve Sombori) 1920. október 14-én született Barátkán, 2002. június 20.-án hunyt el Sepsiszentgyörgyön. Tanár, író, műfordító, színházi ember. A sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház irodalmi titkára (1956–1959; 1963–1969). Legismertebb műve a több kiadást megért, Gábor Áronról írott regény, színpadi krónika, színmű. Ez utóbbi változatát 1969-ben a sepsiszentgyörgyi színház mutatta be. Pályája végén Zajló esztendők. Erdélyben éltünk címmel három kötetben adta ki regényes krónikának nevezett emlékiratait (I. Köd és derengés. Sepsiszentgyörgy, 1995. II. A kolozsvári diák, 1996. III. Katedra és színpad, 1997.). Megírta a sepsiszentgyörgyi színjátszás történetét a kezdetektől 1913-ig (Aluta, 1970, 1971.) 1998-ban Sepsiszentgyörgy városa Pro Urbe-díjjal tüntette ki. Az alábbi vallomást 1983-ban írta, a szöveg 1995-ben már nem került be az emlékirat első kötetébe.
Monológ az olvasóhoz
A két világháború közt születtem és fejlődtem tudatossá családi, rokoni közösségben, mindaz, ami velem történt nem egyedi eset, úgy érzem, jellemző az egész háborús nemzedékre. Leszámítva az én magánbotorkálásaimat, krónikám bizonyos mértékig a most hatvan évesek visszapillantó tükre is lehetne egyben.
Mielőtt az emlékezés zsilipjét felhúznám, szeretném elmondani azt a több tételből álló monológot, melyből az olvasó is látni fogja, milyen széles árok választja el a megvalósítást a szándéktól.
(1.) Amikor majd Ady, Móricz Zsigmond, József Attila, Szabó Dezső, Németh László és még annyi nagy költő-író nevét emlegetem vívódásaim, útkeresésem, tévelygésem és ilyen-olyan eligazodásom felidézésekor, sohasem fordult meg az eszemben, hogy magamat őhozzájuk mérjem. Ekkora szerénytelenségre (bár túlzott szerénységgel nem vádolhatom magam) még akkor sem vetemedtem, amikor a szerencsés körülmények összejátszása folytán megízlelhettem a siker önbizalmat sugalló, új írásokra ösztönző örömét, amikor a Gábor Áron c. drámám bemutatója végén ott állottam a vakító rivaldafényben, és megilletődve hallgattam a vastapsot, mámoros öröm helyett félelem szorította akkor is a torkomat: mi lesz ennek az ünnepnek a böjtje?
A számos hivatkozásnak, célzásnak, példálózgatásnak, idézgetésnek egyszerűen az a magyarázata, hogy tudatos olvasóvá érlelődésem éveitől kezdve mindig irodalomban gondolkoztam, éltem, regényhősök és drámákból a tudatomba férkőzött személyek, írói ön- és életrajzok példáiból kerestem mintát, divatos szóval: modellt.
Amikor e sorokat kopogom az immár húsz éve nekem szolgáló írógépen, annyi idős vagyok, mint amennyi Szabó Dezső volt, amikor az Életeim második kötetén dolgozott. Túl már a sok gyarló hiúságon, megtört túlélőjeként egy olyan fájdalmas családi tragédiának, amelynél lesújtóbb szülőt nem érhet, az álszerénység (vagyis szerénytelenség) gyanúja nélkül fejthettem ki fentebb irodalmi hivatkozásaim valódi okát.
(2.) (…) E visszaemlékezések keletkezésének két indítéka is tudatosult bennem. Az alanyi az, hogy kiírhassam magamból a gyötrelmet, mely 1981. július 1-jén kezdődött, mikor a telefonkagylóból kicsapó gyászhír – leányunk, Salamon Anikó vetett véget életének – lesújtott reánk. Az objektív indíték pedig a krónikaíró kötelességtudata, hogy amit hatvanhárom esztendő lepergése folyamán megélt, papírra rögzítse az utána következőknek.
(3.) Leányunkról alig tudok írni. (…) A temetés után elővettem Arany Jánost, hogy tőle kérjek erősítést, de ő olyan szemérmes: feleségéről egyszer, leányáról csupán ötször emlékezett meg versben, azokból is kettő töredék. A Juliska emlékezete mindössze négy sor, az igazi mondanivaló a vers alá írt jegyzetben bujkál: „Nagyon fáj! Nem megy!” (…)
(4.) Túl a fizikai létezés gondjain, felnőtté válásom óta négy tevékenység vonzott ellenállhatatlanul: a tanítás, az olvasás-írás, a színház és az utazás. Tizenéves koromban a cserkészet és azzal együtt a természetjárás meg a tanulás töltötte meg tartalommal a napjaimat. Mindezekből bőven részeltettem az olvasót, kivéve az utazást, mert földrészünk tizenöt országában tett utazásaimról a Bolyongás Európában c. (még gépiratban álló) útinaplómban számoltam be. (…) Hosszas tusakodás után úgy döntöttem, hogy akit csak lehet, a saját nevén szerepeltetek, annál is inkább, mert én megtisztelőnek tartanám, ha valaki engem könyvében említene, még akkor is, ha számomra kedvezőtlen lenne. Megtudnám legalább, hogy mások milyennek láttak engem. Csak azoknak a nevét változtattam meg, akikről nem tudok jót is mondani, akiket tudatosan nem bántottam meg, mégis fenekedtek rám. Azt, akit tudatosan megbántottam, s ő visszavágott, akit megkövettem s ő kezet nyújtott, kalapot emelve köszöntöm ma is. Kötelező tapintatból meg kell változtatnom vagy névbetűk alá rejtenem a gáláns ügyek szereplőinek nevét is.
(5.) Temérdek önéletrajzi, életrajzi regényt olvastam, nemcsak a megismerés, a modellgyűjtés szándékával, hanem pusztán élvezetből is. A kor gyermeke vagyok, a tényirodalom jobban érdekel, mint a legművészibb fikció, nekem Széchenyi naplója éppen akkora irodalmi-lélektani élmény, mint Proust nagyregénye. A láthatatlan sokaságú változatokból egy sem volt szándékomnak maradéktalanul megfelelő minta, mindenkitől tanultam valamit, de senkit sem követek tudatosan, úgy mondom el a magamét, ahogy én tudom.
Sepsiszentgyörgy, 1983. május 5.
