Victor Stănculescu és Mihai Chiţac tábornokokat végre letartóztatták, és a jilavai börtönbe szállították, ahol élemedett korukra és sűrűn felpanaszolt betegségeikre (!) való tekintettel a fegyintézet börtönkórházában kaptak szeparékat, hogy következő tizenöt esztendőiket ott töltsék el, ha egyáltalán élnek addig, vagy buzgó prókátoraik nem találnak ki valami új ravaszságot, hogy szabadlábra helyeztessék a két temesvári mészárost, későbbi honvédelmi, illetve belügyi tárcavezetőt.
A két tábornok 1989—90-es szerepe jószerint máig is tisztázatlan, de az tisztázott, hogy a diktatúrához oly hűséges generálisok először lövettek Temesvár fölkelt népére, majd hatalmas és zseniális fordulattal hirtelen a forradalom hőseivé váltak, mondván, ők állították át mind a hadsereget, mind a belügyi egységeket ,,a nép oldalára". Ebbéli érdemeiket aztán miniszteri bársonyszékekkel honorálta Ion Iliescu.
Időközben azonban változtak a dolgok, s több per nyomán, az ott elhangzott vallomások következményeként kiderült, hogy a két generális igenis felelős a temesvári mészárlásért, s hiába bújt el az egyik, gipszeltette be ép lábát a másik, temesvári viselt dolgaikat nem lehet meg nem történtté tenni. Aki próbálta menteni-megtegetni őket, az Ion Iliescu volt, de az igazságszolgáltatás — ha csikorogva és döcögve ugyan — ment a maga útján, s két generálisunk ellen (miután mérhetetlenül gazdagra lopták magukat, s kiemelt tábornoki-miniszteri nyugdíjaikat is húzták) ítélet született, de azt prókátori ügyeskedéssel semmivé tették, semmítőszékkel akadályoztatták meg, hogy végre megkezdjék börtönbüntetésük letöltését.
Most változott a helyzet: a központi katonai törvényszék végleges és visszavonhatatlan ítéletet hozott a felújított tábornokperben, s generálisainkat újra — immár visszavonhatatlanul — tizenöt-tizenöt évre ítélték el, megfosztották katonai rangjuktól, sőt, arról is döntöttek, hogy magánvagyonukból kártérítést kell fizetniük a meggyilkolt temesváriak hozzátartozóinak és a sebesülteknek.
Igazságot szolgáltattak végre! — mondhatnánk, csak azon csodálkozunk, hogy miért kellett erre tizenkilenc évet várni, s miért késik továbbra is a történelmi igazság föltárása, a kulisszák mögött 1989-ben és 1990-ben lefolyt történések nyilvánosságra hozatala. Az istenadta népnek nincs joga megismerni a meztelen valóságot?!
Stănculescu letartóztatása előtt sajtótájékoztatót tartott (tarthatott!), s ott döbbenetesnek tetsző dolgokat mondott. Azt például, hogy a Ceauşescu házaspár bukása után generálisaink nyugodtan katonai diktatúrát vezethettek volna be, s csak azért nem tették, mert tartottak egy esetleges szovjet katonai beavatkozástól, illetve a polgárháborútól. A ,,tábornokok éjszakája" így fordult pacifizmusba és a civil vezetés elfogadásába. De azt mégis sajnálja Stănculescu, hogy a hatalmat Iliescu klikkjének játszották át, mely — lám-lám! — nem bizonyult eléggé hálásnak.
Mi sem egyiket, sem másikat nem sajnáljuk, csupán azt, hogy ebben az országban a dolgok csak a felszínen változtak meg.
