Továbbra sem tartom magam vészmadárnak, bár első perctől komolyan kezeltem az egészet. Sokan meg is mosolyogtak érte, mindegy. Az vesse rám az első követ, aki biztosan tudta, tudja, hogy mivel állt, áll szemben. Nem hiszek összeesküvés-elméletekben, azt viszont elhiszem, hogy lehetnek a helyzetet kihasználó hátsó érdekek. De hogy egyáltalán nem vicces ez a történet, már mégiscsak érzékelhető. És egyre több a valakinek a valakije. A húgom otthon viszonylag könnyen lábadozik, de nem kívánja senkinek. A viszonylag könnyűt… Közös barátnőnk a tizennyolc éves fiával kórházban, (nem együtt, ki ahová került), nem szeretnék a helyükben lenni. És sajnos, még sorolhatnám… Az orvosokat, asszisztenseket, ápoló személyzetet sem irigylem. A gyermekeim apja egy másik városban családorvosként naponta nem egy és nem akármilyen kimenetelű esettel találkozik. Egy szó, mint száz: már egész közelről is van akikért aggódni.

Nem tudom, hogy ki hogyan, meddig ússza meg, és miként lesz tovább. De egyvalamit biztosan tudok. Túl sok a kételkedő, vírustagadó, nagy vagány betyár. Az életnek mennie kell tovább, nem lehet beleülni a félelembe, folyamatosan rettegni, így igaz. Én sem teszem. Élem a mindennapokat, örülök mindennek, aminek örülhetek, és szerencsére mindig találok ilyent. De felháborít, amikor emberek saját önző elveik szerint mennek széllel szembe. Felelőtlenül, másokat is veszélyeztetve. Csak azért is, mert ők tudják... És itt most nem beszélek az át nem gondolt, fejetlenül meghozott, percről percre változó szabályokról, határozatokról, amelyek egyre átláthatatlanabbá, nehezebbé, kesze-kuszábbá teszik a mindennapjainkat. Nem elég, hogy lassan eltűnik az életünkből a rendszeresség, következetesség? Az isten szerelmére, legalább amennyire tőlünk telhető, vigyázzunk magunkra, egymásra! Ne pánikoljunk, de ne is tagadjunk! Mert ki a megmondhatója…?