Az egyik legünnepeltebb és lefoglalkoztatottabb romániai magyar színésznő volt, akit egy, a nevében megírt, Elena Ceaușescunak címzett „ódával” kényszerítettek az országból való elmenekülésre. A francia sanzon ihletett előadója mostanában rendhagyó Trianon-műsorral igyekszik ébren tartani mindazt, amit megítélése szerint soha nem szabad elfeledni –, ha a járványhelyzet lehetővé teszi, október 28-án Sepsiszentgyörgyön.
– Ki vitte önt el először a madéfalvi emlékműhöz?
– Már egész kicsi koromban megtették a nagyszüleim. Kolozsváron éltünk, de minden vakációban Csíkszépvízre mentünk, nagytatáék lovasfogattal vártak bennünket a madéfalvi vonatállomáson. Szász Nándor nagyapám vezette a lovakat, én meg a kezére tettem a kezem, és abban az illúzióban ringattam magam, hogy én irányítom a fogatot. Ő vitt el az emlékműhöz is, ahol elmesélte a madéfalvi veszedelem, illetve az emlékmű felállításának a történetét. Szász István dédapám szerepvállalása az egyik nagy büszkeségem, a másik meg Borbély Ferenc operaénekes édesapám, aki belém oltotta a kultúraimádatot és zeneszeretetet. Az embert meghatározza a gyermekkora, a vele született örökség, márpedig az én otthoni hét esztendőm sok értelemmel, érzékenységgel, művészettel telített volt Kolozsváron és Szépvízen is.
– Az opera díszletei között felnövő gyermekek közé tartozott?
– Hároméves koromtól kezdődően folyamatosan ott tébláboltam, akkor volt az apám első bemutatója. Ő 1950-ben érkezett haza az orosz fogságból, az opera kórusába vették fel először. Amúgy papnak szánta a nagyanyám, a piaristáknál végzett, de a felesketés előtt azt mondta, nem akar hazudni, neki család kell, gyermekek. Én énekesnő szerettem volna lenni, amit jobb híján színésznőnek neveztem. A kolozsvári zeneiskolába azonban nem vettek fel – ennek politikai háttere volt, akkoriban csak munkás szülők gyermekeit vették fel. Nekem persze hiába próbálták megmagyarázni, csak arra gondoltam, hogy nem vagyok elég jó. Így aztán hiába zongoráztam korábban hat éven át, lecsaptam a zongora fedelét. Szerencsére jött helyette az irodalom, az olvasás. Kilenc-tíz évesen már Alberto Moraviát meg hozzá hasonló tiltott dolgokat olvastam a paplan alatt, elemlámpa fényénél. Könyvünk volt bőven, egyrészt a nagyapámék könyvtárából, anyám meg nyomdában volt főkönyvelő, az alkalmazottak kaptak ajándékba könyveket.
– Hogyan alakult önben a színész-szakmáról alkotott kép, főleg, hogy alkalma volt látni azt is, mi zajlik a függöny mögött?
– Nem befolyásolt különösebben, és az sem, hogy apám szerint viperafészek az a világ, nem az én érzékeny lelkemnek való. Először az orvosi egyetemmel próbálkoztam, de hála Istennek nem jutottam be, mert még abban az évben felvételizhettem a színire is. Oda rögtön felvettek. Körülbelül harminc verset vittem, a bizottság a helikonista Kiss Jenő – nem mellékesen keresztapám – Kicsi Ági című versét mondatta el velem kortárs költeményként. Abban az évben Kovács György indított osztályt a színin, vélhetően megérintette a zsidó kislány története, amelyet én eredetiben is ismertem. Mikor befejeztem, odaszólt: mondja ezt el még egyszer. Miután Bernard Shaw Szent Johannájából is előadtam egy monológot, azt kérte, csináljak valamit a színpadon, igyekezzem „létezni”. Aztán úgy búcsúztak tőlem: a viszontlátásra.
– Mit kapott az egyetemtől?
– Elsősorban szerencsém volt Kovács Györggyel, aki amúgy nem volt nagy pedagógus, úgy tudott megsérteni hallgatókat, hogy azt követően nem is tudom, hogyan lehetett végigcsinálni az egyetemet. Viszont hatalmas egyéniség volt, aki mindig arra tanított: Enikő, forró szívvel, hideg fejjel. Hagyott fejlődni, második év végén meg egyenesen azt mondta, nem tud mit tanítani nekem, az lenne a legjobb, ha minél hamarabb elkezdenék dolgozni. Valóban jött magától minden. A „viperafészektől” meg az mentett meg, hogy rengeteget dolgoztam, már egyetemistaként főszerepeket játszottam, tizenhét román filmben osztottak rám szerepet. A románnyelv-tudásomért rengeteg elismerést kaptam, de hát számomra ez volt a normalitás, kisgyerek korom óta mindig csak azt hallottam, hogy minden plusz nyelv tudása érték.
– Román közegben forogva voltak-e „antennái” a magyarságot érő hátrányos megkülönböztetések érzékelésére?
– Rengeteget dolgoztam, de nem annyit, hogy megsüketüljek, megvakuljak tőle. Megszenvedtem azt a korszakot. Pontosan tudtam, mit jelent, hogy emberek állnak sorban a bolt előtt, amikor reggelente kocogni indultam a Maros-partra. A helyén tudtam kezelni, mikor azt hallottam: „művésznő, drága, félretettem magának egy kis epret, kis párizsit”. Persze sodort magával a munka örvénye, nem volt időm túl sokat tépelődni a dolgokon. Mi tagadás, nem tettem, talán nem is tehettem túl sokat annak érdekében, hogy ne így legyen. Eközben persze tudtam, hogy körülöttem kik azok, akik tehettek volna, de inkább ártottak, mint használtak. Talán ennek a tudatnak az elviselése volt a legnehezebb.
– Soha nem kellett ellenállnia hasonló kísértéseknek, kényszernek?
– Nem, viszont az én nevemben írták meg azt a cikket, amelynek hatására végül az ország elhagyása mellett döntöttem. Ma már azt is tudom, ki írta, bizonyítani azonban nem. Én voltam az első magyar művész, akit a Cenaclul Flacăra elindításakor megkeresett Adrian Păunescu, nekem azonban eszem ágában sem volt a nevemet adni hasonló förmedvényekhez. Nyíltan nem mondhattam nemet, viszont mindig beteg voltam, vagy sérülést szenvedtem, valahányszor egy-egy fellépés következett. A színházigazgatóm, Iuliu Moldovan azzal „falazott” nekem, hogy levonta a fizetésem egy részét. Soha nem tudtak kompromittálni, ezért kellett megszületnie annak az írásnak 1989 januárjában. Amikor kivettem a postaládából a Hét című lapot, megláttam a nevem egy Elena Ceaușescut a magyar kulturális élet nevében dicsőítő írás alján, bementem, és behúztam egy fél üveg whiskyt. Pedig amúgy soha nem ittam. Aztán felhívtam a szerkesztőséget, és megkérdeztem: mi ez? Nem derült ki, két mondat után megszakadt a vonal, akárcsak két további próbálkozáskor. Dühömben elkezdtem az asztalhoz csapni a telefonkagylót, és egyszer csak kihullott belőle egy apró mikrofon. Így tudtam meg, hogy be voltam „poloskázva”.
– Hogyan tekint vissza az elmúlt harminc esztendőre, amelyet ugyan szabadságban, de egy sereg itthon hagyott emléket, lehetőséget nélkülözve töltött?
– A nyelvi elszakadást viseltem a legnehezebben, az gyötört meg leginkább. Magyarul sokáig csak magammal beszélhettem. Mintha beteg lettem volna, és erre igazából akkor döbbentem rá, amikor újra Magyarországra kerültem, szinte emberként kezdtem létezni másként, mint korábban. Hogy nem nyomorodtam bele, abban talán az segített, hogy én annak idején el akartam jönni otthonról, elegem lett az egész cirkuszból, Securitateból, beszorítottságból. Nyugaton sok mindent csináltam, nyelvet tanultam, fordítottam törvényszéken, felszolgáltam étteremben és cukrászdában, takarítóként is dolgoztam, más életformákban próbáltam ki magamat. Be kellett, be akartam illeszkedni az országba, amelytől bizalmat kaptam, és ezt nem lehet másként, mint megtanulva az ország nyelvét.
– Tizenöt évnyi magyarországi lét, a színházhoz való visszatalálás után újra visszatért Nyugat-Európába. Mi nem volt már az igazi?
– Semmi ilyesmi nincs a háttérben, Magyarországról egyszerűen elragadott egy francia kastélyfesztivál igazgatója. Egy idő után annyi franciaországi előadásom volt a Fekete sas című sanzonesttel, hogy kénytelen voltam dönteni, ahogy azt egy néző mindjárt az elején megjósolta. Egy előadás végén kiabálta be valaki, hogy asszonyom, ne menjen vissza Magyarországra, mert csak időveszteség ez a rengeteg utazás. Az is tény viszont, hogy hiába voltam megbecsült színész Magyarországon, hiába játszottam nagyon sok helyen, igazából végig idegen testként léteztem. Teljesen más ott az iskola, a színjátszás, a munkamódszer, a próbafolyamat. És természetesen a színészképzés is. Én más elveket vallok a színjátszásról. Aki ott akar maradni, elfogadja ezeket a feltételeket. De ez legyen a saját döntése. Az enyém a sajátom volt.
– Mit hoz vissza Erdélybe azokkal az előadásokkal, amelyekkel a víruskörülmények között is makacsul hazajár?
– A lelkemet. Azoknak a gyökereknek a maradványait, amelyeket kitép az ember, ha úgy dönt, hogy elmegy innen, de mindenhová magával viszi azokat, bármerre is járjon. A Trianon-műsorral tartoztam a nagyapáimnak és saját magamnak is. Mert soha nem szabad elfeledni mindazokat a súlyos sérelmeket, amelyek ezt a népet, ezt a nyelvet, ezt a maroknyi magyarságot érték. És a saját tévedéseinket sem szabad elfeledni. Ugyanakkor kicsivel több szeretetet kell költöztetni a lelkünkbe, hogy többre tartsuk magunkat, együtt, legalább akkor, amikor baj van. Hogy megtanuljunk végre kicsit lobbizni önmagunkért. És akkor viselni a kokárdát, amikor annak ideje van, akárcsak a székely ünnepi viseletet.
Szilágyi Enikő
Színésznő, 1952. december 19-én született Kolozsváron, édesapja Borbély Ferenc, a kolozsvári állami magyar opera lírai tenorja (1922–1975), édesanyja Szász Ilona Polixéna, tanítónő, az erdélyi templom- és emlékműépítő Szász István unokája. A Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolán szerzett diplomát 1978-ban. A marosvásárhelyi társulat tagja lett, 1988-tól a Kolozsvári Állami Magyar Színház meghívott vendége. Közel száz színházi szerep és 19 filmszerep fűződik a nevéhez. 1989-ben férjével együtt elhagyta Romániát. Fél évet élt Hollandiában, majd Belgiumban öt évet. 1993-tól 2006-ig különböző magyarországi társulatoknál játszott. 2006 óta Párizsban él, a francia sanzon, Barbara, Jacques Brel, Piaf, Georges Brassens, Léo Ferré, Kurt Weill dalai mellett Pablo Neruda, Federico García Lorca, Charles Baudelaire, Paul Verlaine, Arthur Rimbaud megzenésített verseinek előadásaival aratott nagy sikereket. Kiváló munkáját 2017-ben a Francia Köztársaság Kulturális Minisztériuma a Művészet és Irodalom Lovagja díjjal jutalmazta. További díjak, kitüntetések: négyszer kapott alakítási nívódíjat, a szép magyar beszédért Kazinczy-díjat, kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével is.
