Előbbi már csak azért sem lehetett szándékomban, mert Újfalvi István tanár urat nem ismerem, a saját gyermekeim pedig már végzős egyetemisták, hála azoknak a kiváló sepsiszentgyörgyi pedagógusoknak, akiknek tudásáról és odaadásáról csak tisztelettel és elismeréssel tudok – sok más szülőhöz hasonlóan – beszélni. Nem kevesen tettek és tesznek sokkal többet a munkaköri leírásukban szereplő feladatoknál, és bízom benne, hogy nem veszik magukra, ami nem ingük. (Az ingekre egyébként nem a szülő vagy az újságíró feladata rámutatni, vannak kollégák, szakmai testületek, szakszervezet, igazgatóság, tanfelügyelőség, minisztérium...). Ez a szerencséje ennek a társadalomnak, hogy olyan óvó és tanító nénik, tanárnők, tanárok is vannak, akikhez bármikor vissza lehet térni tanácsért vagy biztatásért, a hazai oktatási rendszert ugyanis nem lehet gyermekbarátnak nevezni: a kiskamaszok napi 6–7, a középiskolások 7–8 órát ülnek az iskolában, otthon pedig sokszor éjfélig görnyednek a másnapi lecke fölött (sokan még pótórákra is járnak), ami valóságos gyermekkínzás. Törvény volt rá (még a járvány előttről), hogy idéntől csökkentsék az óraszámot és a tananyagot, és bár ez a járványnak való kitettséget is csökkentette volna (akárcsak a kisebb osztálylétszám, ami segíthetett volna megőrizni a tanári katedrákat), a 11 hónapja tisztségben levő miniszter azonban elnapolta. És nem tette fel magának azt a kérdést, amit minden szülő: hogy mire való ez a rettenetes, a növekvő szervezet egészségére bizonyítottan káros erőfeszítés, mikor Románia minden oktatással kapcsolatos nemzetközi felmérésben (amit szakértők végeznek) sereghajtó az európai országok között, egyedül iskolaelhagyásban áll az élen (átlagokról van szó). Azt nyelvtanári képesítés nélkül is látja a szülő, hogy gyermeke 6 év után jobban beszél angolul/németül/franciául, mint 12 év után románul. Más is van rováson, például a megígért, de a rászorulók alig egynegyedének megvásárolt táblagépek ügye, vagy a távoktatásból kimaradó falusi diákoké. Ezek általános gondok, és az, hogy Monica Anisie tanügyminiszter szerint minden a legnagyobb rendben van, bizony ámításnak tűnik, és bosszantó.

Különösen egy ilyen évben, amikor sokkal több teher nehezedik a szülőkre is. A járvány előtt is sok családban okozott gondot, hogy a vakációk jóval hosszabbak a felnőttek pihenőszabadságánál, az idén pedig sokaké úgy fogyott el, hogy az iskolák bezárása után otthon maradtak a gyermekekkel, mert a távmunka lehetősége nem mindenki számára volt adott. Most már nincs mit kivenni, akkor sem, ha beteg a gyermek – ami valóban nem a pedagógus felelőssége, de ettől a szülő még nehéz helyzetben van, az ő munkája is fontos, és nem csupán a megélhetés miatt, hanem mert egy mérnök is szeretheti a mesterségét, vagy egy bolti eladó, aki szintén az első vonalban, a járványnak leginkább kitett munkahelyek egyikén dolgozik tavasz óta, hétvégeken is, de ezt valahogy természetesnek vesszük. A hazai munkavállalók háromnegyedét adó magánszféra amúgy eleve hátrányban van, az ott dolgozóknak soha nem járnak plusz szabadnapok, hiába gondolják azt, hogy az államnak, a mindenkori kormánynak nem csupán az állami alkalmazottak jólétéről kell gondoskodnia, hanem minden polgáráról, mégpedig úgy, hogy egyenlően ossza el a terheket és a jogokat. A pedagógusok külön szabadnapja azért bántó, mert a mások, konkrétan a szülők szabadságából vett el (emiatt nem is hasonlítható más szakmáknak adott juttatásokhoz, például a vasútiak szabadjegyéhez vagy a pincérek ingyenebédjéhez), a legtöbb iskola ugyanis erre a napra bezárt. Talán a következő kollektív munkaszerződés kidolgozása előtt elgondolkozik ezen a tanügyi szakszervezet.

De az is lehet, hogy nem. Talán azért tartunk itt, mert könnyebb mentére hagyni a dolgokat. Bizonyosan könnyebb lett volna elhallgatni a fáradt szülők elégedetlenségeit is (megspóroltam volna jó sok rám zúduló haragot), de semmilyen probléma nem tűnik el, és nem is oldódik meg attól, ha nem foglalkozunk vele.