1956. szeptember 29–30-án kétnapos értekezletet tartottak Kolozsváron a helyi és a marosvásárhelyi magyar írók, költők, irodalmi szerkesztők. Ezúttal nem szokványos gyűlésre szólították az erdélyi magyar irodalomnak a hatalom struktúráiban is jelen levő képviselőit, hanem olyan tanácskozásra, amelynek súlyát találóan érzékelteti Nagy Olga folkloristának, néprajzi és ifjúsági írónak a gyűlésen elhangzott egyik mondata: „Tíz év telt el, mióta először mondhatjuk el sérelmeinket őszintén.” Ez a gyűlés volt ugyanis az 1946. novemberi kommunista hatalomátvétel óta eltelt tíz esztendőnek az a pillanata, amikor mind a jelen levő értelmiségieknek, mind a hatalom képviselőinek szembesülniük kellett azzal, hogy az adott kereteken belül ugyan, de a rendszer működési zavarait bizony kemény számonkérések is illetik.
A titokzatos Hruscsov-jelentés
Mérföldkőnek számított a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) 1956. február 14. és 25. között Moszkvában lezajlott XX. kongresszusa. Pontosabban Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkárnak a kongresszus utolsó napján elhangzott jelentése a sztálini korszak egyes túlkapásairól. Hruscsov távolról sem tárt fel mindent, ami a rendszer számlájára volt írandó, ráadásul a szovjet megszállás alatt álló kelet-közép-európai államokban addig lezajlott, szovjet mintára és vezérlettel véghezvitt kommunista terrort meg sem említette. A jelentés csak a szovjetunióbeli kommunista káderekkel szemben az 1934 utáni időszakban elkövetett visszaélésekre, gyilkosságokra, meghurcolásokra tért ki, teljes mértékben mellőzve azt az 1917 és 1934 közötti időszakot, amelynek viselt dolgaiért a pártvezetést és magát Hruscsovot is felelősség terhelte.
Ugyanakkor a jelentés nem tett említést a Szovjetunióban élő népek elleni kommunista atrocitásokról sem, és egyáltalán nem foglalkozott például az 1930 és 1932 közötti erőszakos kollektivizálás és kuláktalanítás gaztettei, illetve az ebből származó 1932 és 1933-beli, csak a Szovjetunióban többmillió áldozatot követelő országos éhínség – benne az ukrajnai holodomor – ismertetésével. Hruscsov egyebek mellett „csak” arról beszélt, hogy – az 1953. március 5-én meghalt – Sztálin sajátos módon értelmezte és meggyalázta a demokratikus centralizmus, valamint a kollektív vezetés elvét; a Sztálin-mítoszt szertefoszlatva elődjét tette felelőssé a szovjet hadsereg 1941 és 1942 közötti mérhetetlen emberveszteségeiért, ugyanakkor Sztálint és a KGB volt főnökét, Lavrentij Beriját a kaukázusi népek 1943–44-beli deportálásáért.
Titkos jelentését Hruscsov a február 24-ről 25-re virradó éjszaka 2500 kongresszusi küldött jelenlétében zárt ajtók mögött olvasta fel, de a dokumentum tartalmáról viszonylag hamar értesült a nemzetközi közvélemény. 1956 márciusában a Lengyel Kommunista Párt utasítására a jelentést lengyel nyelvre fordították, és 3000 példányban szétosztották a kommunista vezetők között. A dokumentum nyugatra is kijutott, így 1956. június 4-én egy angol nyelvű fordítást/kivonatot a The New York Times, 6-án pedig egy francia változatot a párizsi Le Monde közölt, óriási visszhangot kiváltva. Hiányosságai ellenére a huszadik század egyik legfontosabb dokumentumai közé sorolt Hruscsov-jelentés olyan vádiratnak bizonyult, amely gyökeresen megváltoztatta a világon a kommunizmussal szembeni szemléletet, ettől kezdve pedig a szovjet befolyás, illetve megszállás alatt álló kelet-közép-európai népi demokráciákban egyre erősebbekké és bátrabbakká váltak a rendszert bíráló, annak éppen a Hruscsov által hirdetett megújítását szorgalmazó hangok.
Hatása Romániában
A Hruscsov-jelentés nyomán elsősorban Magyarországon és Lengyelországban kezdődtek a kommunista párton belül látványos viták és indultak el törekvések a sztálinista vezetők félreállítása érdekében. Csehszlovákiában és Romániában az erre irányuló szándékok alig voltak érzékelhetőek. Fontos tudni, hogy mind a lengyelországi, mind a magyarországi reformtörekvéseket nem a párton kívüliek, hanem maguk a párttag értelmiségiek – írók, újságírók, színművészek, politikusok – szorgalmazták elsőkként. Az itt tárgyalt romániai/erdélyi bírálatok esetében is kizárólag párttagoktól származó számonkérésekről beszélünk.
Romániában – legalábbis hivatalosan, a nagy nyilvánosság előtt – nem volt ismert a Hruscsov-jelentés. Az SZKP XX. kongresszusán részt vett – Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette, Miron Constantinescuból, Iosif Chişinevschiből és Petre Borilából álló – román küldöttség vezetője, Dej kivárt, és csak egy hónappal később, a Román (Kommunista) Munkáspárt (RMP) 1956. március 23–25-i plenáris ülésén tájékoztatta a vezetőséget a moszkvai történésekről.
Nem kétséges, hogy Dejt igen kellemetlenül érintette a Hruscsov-jelentés, sőt, az RMP főtitkára úgy vélte, Hruscsov történelmi hibát követett el azáltal, hogy a világkommunizmus bálványát lerombolta. Másrészt az RMP küldöttségét meglepte, tanácstalanná tette, sőt, sokkolta a jelentés, hiszen bálványukat, azaz Sztálint olyan támadás érte, miszerint amaz gyilkos szörnyeteg, paranoiás, katonai vezetőként pedig hozzá nem értő, következésképpen az ő ideáljuk, idealizált világuk omladozóban volt. Ennek fényében érthető: Dej megpróbált időt nyerni, hogy az elkerülhetetlen beszélgetések, sőt, viták időpontját a lehető legjobban időzítve megtalálja és ezekre felkészülhessen. Az sem kizárt, hogy érzékelte a szovjet pártvezetésen belüli ellentéteket, tehát ki akarta várni, amíg a belső hatalmi harc esetleg mégis a sztálinista vonal javára dől el.
Dej értelmezésében Ana Pauker, Vasile Luca (Luka László) és Teohari Georgescu félreállításával a romániai sztálinizmust és a személyi kultuszt az RMP még 1952-ben felszámolta. Valószínű, hogy a kommunista diktátor azért is kezelte felületesen a személyi kultusz kérdését, valamint a moszkvai kongresszus történéseit, mert joggal tartott attól, hogy ha a moszkvai részletek nyilvánosságra kerülnek, a közvélemény joggal hasonlítja majd őt Sztálinhoz. Hiszen Dej vezetése alatt zajlott le Romániában az államosítás, a „kulákság” felszámolása, ekkor kezdték securitatés katonák sortüzéig is fajuló erőszakkal – lásd a gidófalvi és a maksai 1950. szeptember 22-i sortüzeket – átszervezni szovjet kolhozos mintára a mezőgazdaságot. Szintén Dej idején hurcolták a kulákoknak kikiáltott földművesek tízezreit a Duna-csatorna kényszermunkatáboraiba és Dobrudzsába, ebben az időben számolták fel az ellenzéki pártokat, amelyeknek volt vezetői és tagjai nagy része politikai börtönökben sínylődött.
A román pártvezetés tehát kínosan ügyelt arra, hogy az úgynevezett feldolgozó gyűléseken mi hangozzék el, s hogy az előterjesztők miként tolmácsolják az SZKP XX. kongresszusa utáni változásokat. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy különféle – alapszervezeti, falusi, városi, tartományi stb. – pártgyűlésekről nyilvánosságra került információk, valamint a sajtóban megjelentek nyomán a közvéleményt élénken foglalkoztatta az SZKP XX. kongresszusa nyomán előállt helyzet.
Burkolt bírálatok, óvatos enyhülés
A romániai korabeli magyar (párt)sajtóban is jól érzékelhetően fogalmazódtak meg az egyre nyíltabb és bátrabb vélemények. Bár ezek a cenzúra által szigorúan féken tartott burkolt bírálatok, illetve a magyar közösség sajátos elvárásait megfogalmazó „hozzászólások” távolról sem érintették még csak a tartományi szintű pártvezetést sem, és legfeljebb közvetve, a sorok között hordoztak üzenetet a felsőbb pártvezetés felé, a korábbi állapotokhoz képest mégis jelentős változást jelentettek a nyilvános véleményalkotás terén. És mintha a civil mozgástér is tágult volna valamelyest.
1956 folyamán ugyanis a romániai magyar (párt)sajtóban több olyan cikk jelent meg, amelyek az eltelt évtizedben tabunak számító témáknak bizonyultak, de ezúttal a magyar kultúra jeles személyiségeire irányították (vissza) a figyelmet. Az RMP központi magyar lapja, az Előre hasábjain Könczei Ádám kolozsvári szerkesztő például 1956 júliusában a nagyszalontai Arany János Múzeum anyagának rendezését, tudományos feldolgozását, pontos leltárának elkészítését és kinyomtatását – tehát széles körű hozzáférését –, az intézmény bővítését, létrejöttének és a Csonka-torony történetének megírását szorgalmazta.
Ugyanebben az időszakban az Előre mellett a Kolozsváron megjelenő irodalmi lap, az Utunk is bő teret szentelt a Petőfi földi maradványai fellelésére indított, romániai és magyarországi szakemberek és tudósok vezetésével zajló fehéregyházi ásatásokról. Ennek kapcsán az Előre hasábjain Máthé András éppenséggel azt jegyezte meg, hogy „az RNK kormánya már több ízben tanújelét adta az 1848–49-es magyar szabadságharc ereklyéi, emlékei iránti tiszteletének, s gondoskodik azok méltó becsben tartásáról, megőrzéséről. A fehéregyházi Petőfi-emlékművet körülövező fenyőliget és park például még sohasem volt olyan szép, ápolt, olyan sok színben pompázó, mint amióta a dolgozó nép vette örökébe.” Ugyancsak 1956 nyarán az Előre hasábjain Újlaki Márton a koltói Teleki-kastély siralmas állapotát, valamint a Petőfinek emléket állító múzeum hiányát tette szóvá. (Ne felejtsük el, hogy a Székely Ifjak Társasága sepsiszentgyörgyi és az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége fehéregyházi későbbi koszorúzásai is pontosan ugyanebben a ’48-as forradalom és hősei iránti tiszteletben és kegyeletben fogantak, csakhogy 1958-ban már volt egy vérbe fojtott forradalom…)
Az Autonóm Magyar Tartomány hivatalos pártlapja, a Vörös Zászló 1956 októberében arról adott hírt, hogy székelyudvarhelyi fiatalok tanáruk vezetésével rendbe tették Orbán Balázs szejkefürdői sírját, koszorúkat helyeztek el, és megemlékeztek a legnagyobb székelyről. Az Előre hasábjain Ferenczi Géza ennél jóval bővebben számolt be erről a civil kezdeményezésről, amelynek során Kovács Lajos tanár és tanítványai kitakarították a sírt, a városban pedig Orbán Balázs-emlékbizottság alakult. A testület felhívására vállalatok járultak hozzá a sír és környéke rendbetételéhez, Székely Lajos telekfalvi fafaragó mester pedig fiaival – a rajoni múzeumban elhelyezett régi helyébe – új fejfát készített. A helyreállított sírnál az emlékbizottság megemlékezést szervezett, amelynek keretében ismertették az ifjúsággal Orbán Balázs életét és munkásságát.
Szintén októberben a Vörös Zászló hasábjain Kóczián László arról cikkezett, hogy – a népi demokrácia első évtizedében – kár volt kidobni mindent, ami az iskolákban évszázados léptékben mérhetőn hagyománnyá vált, s hogy érdemes volna olyan személyiségek emlékét ápolni, mint Kőrösi Csoma Sándor, Aranka György, Mikes Kelemen, Orbán Balázs, Kriza János, Petőfi Sándor, Gál Sándor negyvennyolcas honvédtiszt…
Az 1956-os romániai óvatos enyhülésbe az is beletartozott, hogy például erdélyi, kolozsvári egyetemi hallgatók részt vehettek magyarországi diákcsere-kirándulásokon, és szegedi egyetemisták látogattak Temesvárra. Az emberek ismét útlevelet kaphattak, sokan éltek is a lehetőséggel, hogy magyarországi rokonaikat meglátogassák.
Irodalmi berkekben nem kisebb szenzáció volt az 1944 októberében, Kolozsvár szovjet kézre kerülése küszöbén Magyarországra emigrált Tamási Áron október 15–18-i kolozsvári látogatása, de főleg az a 17-i találkozója, amelyen a Marianum dísztermében több mint hétszáz diák zsúfolódott össze, és – Jordáky Lajost idézve – akit a diákság úgy ünnepelt, ahogyan még senkit; és akinek írásait ekkor kezdték újra közölni Romániában.
(folytatása holnapi lapszámunkban)
