Ülök apámmal szemben, nézem a történések szőtte hálót a homlokán, a 82 évét.

Mesél, valami furcsa remegéssel a hangjában idézi fel azokat az eseményeket, melyeket gyermekként, kamaszként megélni kényszerült. Mesél a család életében bekövetkezett drámai törésről, arról, ahogy a történelmi fejlemények hatására sorsa az elvárásokhoz képest teljesen másképp alakult. Legfogékonyabb éveiben ott találjuk a teljes kirekesztettségben, olyan szélsőséges helyzetben, amely egész életútját megváltoztatta.  

1950-et írunk, szeptemberi éjszakán dörömbölnek az ajtón, milicisták jönnek paranccsal, azonnal öltözni, csupán egynapi élelmet vihetnek magukkal, toloncolják ki a házból. Azon az éjszakán négy másik családdal együtt viszik el őket Mikóújfaluból Brassóba, a Securitate épületébe. Apám akkor 12 éves, az épület pincéjében egyszemélyes cellába zárják, ahol két napon és két éjszakán át teljesen egyedül van. Betoncellára emlékszik, priccsre, takaróra, és arra, hogy sír. Semmit nem ért, folyton csak sír, sír. Kap ételt, de nem tud enni, nem tudja abbahagyni a sírást, sötét is van, vagy csak félhomály, és borzasztóan fél. Két nap után másik cellába viszik, amelyben két román férfi van, akikről később kiderül, hogy partizánok, a fogarasi hegyekből hozták be őket, és naphosszat ostáblát játszanak. Nyelvüket egyáltalán nem érti, de legalább nincs egyedül. Ajtók döndülésére emlékszik, érthetetlen vezényszavakra, a dobókocka pörgésére és a szagra, a mindenhol lebegő, megfoghatatlan félelemszagra. Két hétig tartják ebben a közös cellában, szüleit továbbra sem láthatja, amit nagyon nehezen visel. Utána a brassói Fellegvárba helyezik át őket, amely akkor a Securitate börtöneként működött, itt végre együtt lehet apjával egy harmincágyas teremben, állandó felügyelet alatt. A reggeli tercs ízére, a csajkák csörömpölésére, a leves sápadt színére emlékszik, és arra, hogy apja egyre komorabb.

Közben zajlanak a kihallgatások, szülei sötét szemüveget kapnak, úgy hallgatják ki őket. Az apja bűne, hogy módosabb gazda, 30 hektárnál nagyobb földterületet birtokol, ebbe beleértendő az erdőség is. Földjeit ugyan már elhurcolásuk előtt kénytelen beadni a kollektívbe, mégis folyamatban a kitelepítés. Hosszú órákon keresztül, változatos eszközökkel folyik a testi és lelki megfélemlítés, megalázás. Államellenesnek, kuláknak titulálják.

A történelmi háttér ismert, a kommunista hatalomátvétel után javában folyik a kollektivizálás. A hatalom erejét, erőszakosságát minden lehető eszközzel bizonyítja, akár tömegesen hurcolva el, minden bírói ítélet nélkül, jobbára teljesen vétlen embereket különböző börtönökbe, bányákba, kényszermunkatáborokba, ellehetetlenítve családok, emberek életét, akiket az ottani terhek életre szólóan megviselnek.

Apámék meghurcoltatása december végén folytatódik, amikor a brassói Fellegvárból 28 sorstársukkal egy marhavagonban két napon át döcögve szállítják őket Tulceára. Ott a helyi milícia veszi át őket, majd a pincében levő fogdában tartják, míg döntenek elosztásukról. Innen kerül a család a Tulceától 30 km-re fekvő zebili kőbányába kényszermunkára.

Ezzel minden szál elszakad. Félbeszakad a gondtalan játék, a tanulás, a kapcsolat a pajtásokkal, félbeszakad a szerelem keresése, egyszerűen félbeszakad az élet egész értelmes rendje.

Családonként jár egy barakk, amelyben ágy szalmával töltött matraccal, szúrós pokróccal és fás kályha van.  Emlékszik, télidőben ébredtek arra, hogy a kegyetlen szél befújta a havat a barakkba. Ez lett hát az otthonuk hat éven át, kőbányai kényszermunkával súlyosbítva.

Kézi kalapáccsal törik szét a nagyobb darab köveket aprókra, melyeket a vasúti talpfákhoz használnak fel. Munkájukat köbméterre fizetik, abból a pénzből élelmet vesznek vagy befizetnek a kantinba. A közelben levő selymékes füzesből hordják a hátukon a fát fűtéshez, főzéshez. A nők is követ törnek, a gyermekek is. Megmaradt a szürke rengeteg formája és árnyalata, amint az erek mentén darabokra törik, a kőpor íze a szájában, az igyekezet, hogy minél többet tegyen ő is a tárlóba, mert az pénzt jelent, a pénz pedig élelmet, életet. A kő tölti ki ottléte első négy évét, amint gumiból készített bocskorában, kalapácsával zúzza darabjaira nap mint nap.

Minden hétfőn kötelezően jelentkezniük kell a zebili milícián, ám a mindenkori kérdésre, hogy meddig kell maradniuk, választ nem vagy nagyon kitérőt kapnak. A bánya területét csak indokolt esetben hagyhatják el, néha elmennek az öt kilométerre levő Zebilbe vagy ritkán vonattal Tulceára, de minden sivárnak, szomorúnak tűnik. Mégis van egy hely, amelyet ő nagyon szeret: a közelben levő Babadagi-tó. Oda jár nyári estéken, munka után vagy vasárnaponként, kis csapatba verődve a dálnoki Bene fiúkkal és a szotyori Nagy Simonnal. A tó, a fürdés, majd amikor megtanul úszni, ez jelenti számára a szabadságot, feledtetve kis időre mindent. Ilyenkor lebegve bámulja a kék eget, álmodozik.

1954-ben fejlesztik a bányát, Németországból kőtörő gépet hoznak, őt kiválasztják inasnak, alkatrészeket tisztít, majd összeszerel, később teherautót vezet, és a kényszer románul beszélni is megtanítja. Közben folyamatosan várakoznak, lassan hat éve minden hétfőn feltéve a válasz nélkül hagyott kérdést.
18 éves, amikor 1956 augusztusában egy reggel tudatják, hogy jött egy „decret” és mehetnek haza. Teljesen hihetetlennek tűnik.

Azóta, hogy kényszerűségből elköltöztek, szenvedélyesen visszavágyott álomszerű gyermekkora helyszínére, a patak melletti házba, az árnyas kertbe. Most egyszerre ott találja magát a szülői ház falainál, ahonnan azon a szörnyű éjszakán kiszakították. Áll még a ház, ridegen, lecsupaszítva, ürességet és valami riasztóan idegen szagot árasztva. Minden azt érzékelteti ott, körös-körül, hogy az ő élete már semmiképp nem olyan lesz, mint azt ebben a házban valamikor az anyja megálmodta. Az anyja, az az asszony, aki 42 évesen elveszítette elsőszülött, délceg 18 éves fiát egy lovas balesetben, és aki abból a mélyzuhanásból képes volt felállni, akarni egy újabb élet – apám – születését.

Most, hat kegyetlenül sivár év után újra lenullázódott minden, és maradt a kérdés, hogy lesz-e erő elölről kezdeni a semmiből. Földjeiket végérvényesen elvették, maradt az üres ház és ők hárman egymásnak, a túlélés kényszerével.

Nézem apámat, közben eszembe jut egy tengerparti gyermekkori emlék, amint úszni tanít. Sikongok, visítok, nyelem a kék kortyokat. Apám szemében konokság, biztat, hogy meg tudom csinálni, csak kitartás, még csak egy és még egy karcsapás. Nem adni fel, soha nem adni fel. Aztán boldog, úszós nyarak jönnek, együtt átúszott tavak, tengeröblök. Ő ugyan nem egy remek úszó, de nem ismer lehetetlent, erős akaratot sugároz felém.

Ülök apámmal szemben, hallgatom történetét a hihetetlen igazságtalanságról. Nézem fátyolos kék szemét, akaratereje ma sem lankad, csak az úszás ritmusa változik, hol kicsit kapkodóbb, hol meg lassúbb, de érzem, hogy számára már elérhető közelségben a túlsó part.

Giliga Márta

(A Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezete által a kommunista diktatúra évtizedeit felidéző, Írd meg címmel meghirdetett pályázatra beérkezett díjazott írás.)