Elhangzott, hogy népszerűsíteni kell a külföldi periodikákat, össze kell állítani a bel- és külföldi folyóiratok jegyzékét, beleértve a nyugatiakat is, azokat az egyetemi hallgatók és a tudományos kutatók számára elérhetővé kell tenni. A kolozsvári Babeş Egyetem pártbizottságának 1956. október 10–11-i gyűlésén Eugen Ghişa biológus, egyetemi oktató nyíltan kiállt a magyar nyelvű oktatás mellett, örömét fejezve ki, hogy az agrártudományi egyetemen újraindul magyar nyelvű első évfolyam.

„Az anyanyelvű oktatás nem engedmény, hiszen az ember anyanyelvén tanul a legtöbbet és a legkönnyebben, anyanyelvén mélyül el a tudomány titkaiban. Mindez nem csak a magyar, hanem más nyelvekre is érvényes” – szögezte le Eugen Ghișa.

Más (párt)gyűléseken milicisták és szekusok visszaéléseit, gyakori brutalitását kérték számon a felszólalók. Egy ilyen gyűlésen Mihai Nedelcu, a belügyminisztérium Kolozs tartományi igazgatója kénytelen volt beismerni, hogy a Securitate munkájával kapcsolatos bírálatok megalapozottak, ugyanis a munkásosztályhoz közel álló emberek, földművesek egész sorát tartóztatták le alaptalan vádakkal. Azt sem hallgatta el, hogy „valahányszor felkészítőre mentünk a minisztériumba, megmondták nekünk, »menjetek haza, üssetek és vágjatok«, megmondták nekünk, hogy hány ember kell a (Duna-) csatornához, alakítsatok ki versenyt a tartományok között, hogy ki küld oda több embert”. Terítékre kerültek Nagyenyed, Sármás, Zilah és Zsibó rajoni, bánffyhunyadi, besztercei túlkapások is, köztük verés, jogtalan letartóztatás és fogva tartás, sorozatos hatalmi visszaélések is, mindenesetre immár hivatalos fórumokon, népes hallgatóság előtt is megerősítést nyert az, amit a közvélemény hellyel-közzel azelőtt is tudott, csak nyilvánosan nem beszélhetett róla.

Ugyanakkor a romániai felemásságra és a merevségre volt jellemző, hogy egy kolozsvári gyűlésen a városi első titkár bejelentette: közelebbről nem változtatják meg a Sztálin nevét viselő üzemek és utcák elnevezését; egy másik, 1956. augusztusi gyűlésen pedig kérdésre válaszolva az ülésvezető azt mondta: a Sztálin-portrékat azért nem távolították el, mert erre nem kaptak utasítást.

Kényszerítő körülmények – belső meggyőződés

Ezek után hadd ejtsek néhány szót a bevezetőben is említett 1956. szeptember 29–30-i írógyűlésről. Ennek előestéjén, szeptember 28-án Jordáky Lajos szociológus, a Bolyai Egyetem tanára kétórás megbeszélést folytatott a Román Munkáspárt (RMP) központi vezetősége tagjaival, Miron Constantinescuval és Fazekas Jánossal, valamint Kolozs tartomány első titkárával, Vasile Vaidával. A nemzetiségi sérelmekre, egyetemi, értelmiségi kérdésekre is kiterjedő eszmecsere nyomán Jordáky Lajos feljegyezte naplójába: „ha részükről nem csak taktikai engedmény, hanem őszinte és becsületes fordulat, akkor lesz eredménye. Az a benyomásom azonban, hogy egyelőre nem a belső meg­győződés, hanem a körülmények kényszerítő ereje késztette őket tájékozódó megbeszélésekre. (…) Egyelőre megoldanak majd egy csomó részletkérdést a nemzetiségi sérelmekből, hogy ne kelljen a lényegre térni.”

Az RMP-nek azért is meg kellett tennie a Jordáky Lajos által jelzett tapogatózó lépéseket, mert a romániai magyarság helyzete nemcsak Romániá­ban, hanem Magyarországon is felvetődött. Ebben jelentősen közrejátszott Pándi Pál magyarországi egyetemi tanár és író erdélyi látogatása nyomán a Szabad Nép szeptember 9-i számában közzétett, Közös dolgainkról című úti beszámolója. Pándi ezzel a mondattal indított: „Hazudik az a magyar, aki Biharkeresztesnél átlépve a határt »külföldön« érzi magát”, egyértelműen jelezve, hogy a magyarországi és a romániai magyarságot egyazon nemzethez tartozónak tekinti. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa utáni új helyzetben immár szóvá tehette, hogy „bennünket, magyarokat különösen érdekel és érint a Román Népköztársaság élete, s ezen belül is a csaknem kétmilliónyi magyarságé”. Egyebek mellett kifejtette, hogy az érdeklődést nemcsak a rokoni kapcsolatok, hanem történelmi és kulturális hagyományok és adottságok is indokolttá teszik, de ennek az utóbbi években a magyar állam- és pártvezetés nem sok tanújelét adta, miután „a romániai magyarság ügye rákerült a kényes kérdések listájára”. Az író szerint ennek puszta említése is a nacionalizmus vádját von(hat)ta maga után, az emiatti félelem pedig „kitermelt egyféle álközömbösséget a népi demokratikus országokban élő magyarság iránt, sőt, gyakran jelentkezett valami ellenszenves túlbuzgóság is ennek a közömbösségnek a hangsúlyozásában”.

A merev falakat bontogató, látást és látásmódot tisztító Pándi-írást közlő Szabad Nép-lapszám terjesztését Romániában letiltották. A romániai helyzetet a bukaresti magyar nagykövetség október 9-i, szigorúan titkos jelentésében így jellemezte: „a román vezető elvtársak számára kellemetlen, ami Magyarországon történik, természetesen azért, mert itt a XX. kongresszus határozatai­nak román vonatkozású érvényesítése, az ország gazdasági és politikai demokratizálódása terén felülről történő kezdeményezéssel úgyszólván semmi sem történt. (…) Ma Magyarország ellenszenves az itteni vezetőkörök szemében, mert bátran és sokat ígérően demokratizál. (…) Román vezetőkörök, akik nem álltak az élére egy széles körű demokratizálódási folyamatnak, aggodalommal és ellenszenvvel nézik a Magyarországon történteket, félve attól, hogy az ott megnyilvánult új szellem utat tör magának Románia felé is, az itteni tömegekre is hatással lesz, akik számos, szinte életbevágó kérdést vetnek majd fel vezetőik felé.”
 

Az 1956. szeptember 29–30-i gyűlés

A szeptember 29–30-i írógyűlést hatalmi oldalról az tette szükségessé, hogy az állam- és pártvezetés érezte: a kommunisták hatalomra kerülése óta eltelt évtizedben a teljesítetlen ígéretek és a kielégítetlen elvárások nyomán felgyülemlett sérelmek és elégedetlenség gőzét csak úgy lehet valamelyest kiengedni, ha például az írásaikkal a közvéleményt befolyásoló tollforgatókat szólni hagyja. A gyűlésen a magyar írók, költők és szerkesztők közül ott volt például Szilágyi András, Szabédi László, Sőni Pál, Sütő András, Kányádi Sándor, Bodor Pál, Méhes György, Székely János, Horváth István, Nagy István, Asztalos István, Nagy Olga, Marton Lili és sokan mások. Az RMP felső vezetése részéről az egy nappal korábban Jordáky Lajossal tárgyaló Fazekas János és Miron Constantinescu, a tartományi részéről pedig Vasile Vaida is jelen volt.

A hozzászólások zöme érthető módon a nemzetiségi kérdéskört érintette. Elhangzott, hogy a magyar gyermekeknek kevesebb a továbbtanulási esélye, mint a románoknak, miután a felvételi vizsgákon kötelező a – magyarok számára hátrányos – román­nyelv-vizsga; az inas legényeket nem kézügyességük és hozzáértésük, hanem nemzetiségük szerint válogatják ki; a kolozsvári orvostudományi, illetve a mezőgazdasági intézetben magyar professzorok sokaságát állították félre, a magyar tagozatot megszüntették, az etnikai tisztogatás pedig a pártba is begyűrűzött. A sérelmek sorába tartozott, hogy a Román Akadémia mellőzi a magyar, általában a nemzetiségi kutatókat, tudósokat, kísérletek történtek magyar emberek nevének az elrománosítására, magyarlakta vidékekre román agronómusokat helyeznek ki, a magyarokat pedig román vidékekre irányítják. Többen a magyar feliratok hiányát kérték számon, Szabédi László pedig nem egyebet javasolt, mint a magyar nyelv hivatalossá tételét mindenütt, ahol a magyarság többségben vagy/és tömbben él. (Kolozsvár lakossága 1956-ban 154 723 fő, a románok és a magyarok aránya egyformán 48–48 százalék volt.) Szabédi ugyanakkor a magyar nyelvű szakirodalom, a sajátos magyar művelődési intézmények, az igazi esély- és jogegyenlőség, az erdélyi magyarság sajátos kérdései nyilvános megvitatásának és ismertetésének hiányát ecsetelte.

A hozzászólások másik nagy része az irodalmat érintette. Többen szorgalmazták az alkotás szabadságát, kijelentve, hogy minden irodalmi áramlatnak helyet kell adni, ami nem árt a népi demokráciának, a humanizmusnak és a marxizmusnak. Szabédi László, bár nem vonta kétségbe, hogy az irodalomnak a szocializmus építése ügyét kell szolgálnia, mégis amellett érvelt, hogy az irodalom mint alkotás kizárólag az író feladat- és hatásköre, „a művészi alkotás az író dolga, senki másé”, az író feladatait és autonóm mozgásterét pedig sem kritikusnak, sem pártpropagandistának nem szabad elfoglalnia. Ugyanezt a gondolatsort folytatta Székely János, aki úgy vélte, az irodalomban mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy az írásért nem a szerkesztő, hanem maga az alkotó, vagyis az író felelős, Földes László pedig egyenesen neveletlen modornak tartotta, hogy a hangadók a párt nevében, ellentmondást nem tűrve mondják meg, mi a teendő.

Ezen a gyűlésen is meglehetősen nagy súllyal kerültek terítékre az államosítással, a mezőgazdaság szocialista átalakításával kapcsolatos túlkapások is. Szóba kerültek milicisták székelyföldi erőszakoskodásai, megfélemlítések, alaptalan letartóztatások, az ártatlanul meghurcoltak jóvátételének szükségessége, a helytelen adózási és beszolgáltatási kötelezettségek, a középparasztság rehabilitálása.

Többen nyitást szorgalmaztak mind a tudományos, mind a nemzetiségi, mind pedig a kelet-közép-európai államokban zajló reformtörekvések felé, ugyanakkor voltak, akik felvetették, hogy Romániában továbbra is igen erős a személyi kultusz, illetve lemaradás tapasztalható annak felszámolása terén.

Mindezek világosan jelzik, hogy a kolozsvári és marosvásárhelyi írók zömét komolyan foglalkoztatták a kelet-közép-európai fejlemények, és legalább addig elmentek, hogy a Romániá­ban tapasztalható hibák egy részére felhívták a figyelmet. De a történtekből, a forrásokból az is látszik, hogy a magyarországi íróktól, költőktől, újságíróktól, az értelmiségi elittől eltérően a romániai – ezen belül a magyar – értelmiségi elit tagjai csak egyéni szinten fogalmazták meg a rendszerrel szembeni elvárásaikat, jobbító szándékukat. Az ilyen irányú törekvésekben kollektív fellépés, netán összefüggő és az általuk gyakorlatilag kiszolgált pártvezetést komoly tárgyalásra kényszerítő, átfogó kezdeményezés nem történt.

Bizonyára nem áll távol a valóságtól az a megállapítás, miszerint amíg a lengyelországi és magyarországi írók jól meghatározott célokat fogalmaztak meg, és minden egyes jogot az ideológiai hatalommal vívott viták, szócsaták nyomán szereztek meg, és az antitotalitárius harc élcsapatává váltak, addig a romániai írókat – magyarokat és románokat egyaránt – a Sztálin halála utáni csekélyke szabadság is boldoggá tette.