A Szent István-napi új kenyérnek sem olyan volt az íze, mint eddig, s íme, az 1956-os forradalom október 23-i szikrájára is csak félénken emlékezhetünk. Érthető e kényszerhelyzet, hiszen a koronavírus-járvány szinte mindent felülír, ami eddig természetes és megszokott volt, ám olykor az is mérlegelhető, meddig tekinthető elevennek és lüktetőnek, élni akarónak, álmodni tudónak a karanténba zárt közösség?

Korlátozások szorításában kerülhet sor vasárnap az október utolsó vasárnapjára időzített Székelyföld autonómiájának napjára is. Az idén talán ez az első olyan rendezvény, mely ha nem is olyan intenzitással, mint eddig, de mégis jelzi, a szabadsággal és az önrendelkezéssel kapcsolatos elképzelésekről járványidőben sem szerencsés lemondani. Persze, kötelességünk vigyázni egymásra, ugyanakkor azt is fontos jelezni, hogy sem a vírus, sem az egyéni és közösségi szabadságjogok korlátozása sem feledtetheti közösségi céljainkat, az önrendelkezésre vonatkozó elképzelések nem kiradírozhatóak. Október 25-én ökumenikus istentiszteleteket tartanak, helyenként őrtüzeket gyújtanak, s ahol lehetséges, beszédet mondanak azok, akik úgy érzik, van mondanivalójuk, s úgy vélik, hallgatni soha nem szerencsés. És ahol esélytelennek mutatkozik bármiféle emlékezés, meggyújtható, ablakba tehető egy-egy szál gyertya. Most e gyertyák rajzolhatják ki Székelyföld – igen, a létező Székelyföld – területét.

A mozgalmat kezdeményező Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs szerint semmi, de semmi nem tiltja, hogy közösen imádkozzunk Székelyföld autonómiájáért. Igaza van. Ám gondolatához hozzáfűzhető, holnap még elég az ima, holnapután is szükséges, de nem elégséges. E visszafogottságra kényszerítő, illetve töprengésre is késztető időszak ugyanis arra is lehetőséget teremt, hogy át- és újraértékeljük az erdélyi, székelyföldi magyar közösség számára fontos szempontokat. Könnyen belátható, az autonómiáért nem elég imádkozni, azért értelmesen cselekedni kell. Éppen ezért rögzíteni kellene immár, hogy az önrendelkezés mit jelenthet a holnapután Romániájában, s milyen elgondolások mellé lehet politikai szövetségeseket felsorakoztatni. Az is egyértelmű, hogy az autonómia nem lehet csupán egy alkalmi jelszó, melyhez ki-ki valamiféle képzetet, vágyálmot társít, az önrendelkezésért folytatott politikai küzdelem csak pontosan megfogalmazott célok esetén lehet sikeres. Hiszen szövetségesekre is akkor számíthatunk, ha azok elfogadják, hogy társadalmi gondjaink egyik oka a túlságosan központosított, átláthatatlan és megreformálhatatlannak tűnő államszerkezet. Jó érvelés esetén számosan belátnák, hogy az önrendelkezés egyben észszerűbb, működőképesebb és emberibb államszerkezetet is jelent. És gondolkodni tudó felebarátaink közül ki ellenezné ezt e saját súlya alatt roskadozó országban?