Ahogy száguldanak velünk az évek, egyre kevésbé vesszük észre, hogy mi történik velünk. Bár a többpártrendszer élményét is megtapasztaló erdélyi magyarság csaknem három részre szakadásakor óvón intettünk a kisebbségben élés és jogharc számtani veszélyére, lám, annyi megtapasztalt kudarc után most is időszerű figyelmeztetnünk a nemzeti minimum országos viszonylatban érvényesíthető fölöttébb nélkülözhetetlen voltára. Az elmúlt harminc év elhenceghető sikereivel, tévedéseivel és traumáival szembenézni sose késő, így is csökkenő és megszaporodó nemzeti gondjainkkal üresen röppent el egy emberöltőnyi élet. Amolyan tanulságként merítünk föl egy történelmi pillanatot fölöslegesnek tetsző küzdelmeink hátteréből Farkas Árpád napokban megjelent, Nem ilyen lovat akartam című kötetéből. Az írás 17 esztendővel ezelőtt a Székely Nemzeti Tanács megalakulásának előestéjén született, e civil kezdeményezés azóta folytatja olykor látványos (székely szabadság napja, székely autonómia napja, székelyek nagy menetelése), máskor elsősorban sok-sok háttérmunkát igénylő (európai aláírásgyűjtés) küzdelmét, melyek időnként békülékeny egységkovácsolásra kényszerítenek, és bár pillanatnyi sikerrel nem kecsegtettek, de talpon tartják az igazságot.
Haragszik az RMDSZ csúcsvezetése, mert holnap Sepsiszentgyörgyön civil szervezetként megalakul a Székely Nemzeti Tanács jó néhány magyar képviselőnk kezdeményező hozzájárulásával, akik éveken át dolgoztak azon az autonómiastatútumon, melynek nyilvánosságra hozatalát vezetőink azáltal torpedózzák egyfolytában, hogy „nem jött még el az ideje!” Jól értjük, felkent uraink szerint tizennégy esztendő múltán sem vált még időszerűvé, maradt választási szlogen csupán mindaz, mit nemzeti önvédelmünk legközvetlenebb célpontjaként határoztunk meg. Talán a nemzetközileg elfogadott és aláírt, de minden lehető alkalommal megszegett, garanciákat magukban foglaló jogvédő nyilatkozatok, új történelmi helyzet szülte struktúraváltás lehetőségét villantó és újratárgyalandó számonkérés helyett azért választották a könnyebbnek tetsző utat, bármely rendű-rangú hatalom megkaparintásáért közösségünk csicskásítását, mert csupán a pártfegyelem irányította társadalomvezetési, -koordinálási modellt volt lehetőségük megismerni eddigi életük során. Persze, sosem fogják elhinni, eget-földet sisteregtető pártcsatározások nélkül is járna csupán nemzeti kisebbségként is, de jure, s főleg egy mérsékelt égövű ország adófizető polgáraiként annyi jav, amennyit hősies csatározásaikkal és megalkuvásaikkal, hálás és háládatlan szavazóik számára ebben a mindig is csikorgó-nyikorgó kerekű társadalomban kiharcolniuk vagy éppenséggel elveszejteniük sikerült. Hogy a kormányközeli párttagsággal járó, külön belógatott pénzes zacskókról ne is beszéljünk.
Ámultan látom, hogy jó tolljárású opportunistáink a holnapi függetlenedési kísérlet sikerét mindenekelőtt a román közmegítéléstől féltik. Miközben tudják, hogy egy igét, szót, fogalmat e csúnya televénybe legalább tíz vagy ötven évvel azelőtt kell elhullatni, hogy magva nőne vagy szakadna. Kérdezném: hogy a fenébe várhat épelméjű az újólag nemzetté államosított románságtól máról holnapra épp székely autonómiaügyben meg- és egyetértést, mikor annak együtt borsódzik a háta a romániai magyarság hivatalos érdekképviseletével? Kinek kell még oly hosszas karrierharc után radikálisabb átrendeződés? Miért küzdjön ő, félig felfalt idegrendszerével az önrendelkező tanácselnöki, polgármesteri vagy akár prefektusi székért, ha győzelem jöttével váratlanul más ül bele? Mert hogyan tudnád meggyőzni a minden választási haraburában csúcsra járatott magyar mumus ártalmatlanságáról az egyszerű román embert az önrendelkezés, a régiósítás szociál-morális előnyeiről, mikor már csak ortodox istenében maradt minden bizodalma, s papjai, igen, teológiailag talán a kor szintjén felkészült papjai úgy játszanak véle, időnként megtejeltetve babonák iránti fogékonyságát is, mint macska az egérrel. Hogyan tudnád megértetni egy egyszerű román emberrel, hogy nem egy más nációbéli ismeretlen az ő feltétlen ellensége, ha még azt sem képes észrevenni, hogyan tartja, rángatja zabláját az ő demokráciát mímelő, központosítottan tolvajló nemzeti kormánya? Amely lehet bármily alakzatban bukdácsoló, honjait is nemzetiségeivel együtt veszejteni kész gonosz vagy csak dilettáns. Ott riszál körülötte mind, kiket valamilyen balkánian titokzatos tehetetlenségi erő sorsod egyengetésére küldött – adassék tisztelet a mindenkori kivételnek! –, s ehelyett kéretlen is nyújtogatja puszira fülcimpáit, mert hát tele két karja jófajta szilvóriumot kotyogtató demizsonnal. Jó régen, mikor még csak házitrabant ügyében koptatta a minisztériumi lépcsőket, így szocializálódott.
Bizony ott tartunk, ha az általunk képviseleti hatáskörrel felruházott feleinkkel nem tudjuk megértetni sorskérdéseinket, a románságban már nem is reménykedhetünk.
S hogy az RMDSZ csúcsvezetése nem szívlelte meg a székelyföldi és partiumi óhajokat, miszerint nemzetpolitikájában ne homogenizálja a szórvány- és tömbmagyarság más-más igényeit és lehetőségeit – forrása csupán a mai ütközéseknek. A baj, hogy személyi presztízsek, bársonyszékek, változó kormányokkal váltott mézescsókok kedvéért feladta már 1990-ben megfogalmazott, de négy év múltán Brassóban szabályzatában rögzített autonómiaigényét is.
De még ez sem volna oly sötét, ha finom füleinkkel nem hallanánk szájukból naponta, hogy: ők a Bethlen Gábor-i politizálás kitüntetettjei (szegénynek nem volt hozzá ennyi hintója s rezidenciája), miközben éppen ő, az RMDSZ-csúcs szegülne szembe hű alattvalói segítő szándékával, akik megvalósítanák szívós munkával e hosszú távú építkezést, ha két kormány közti farkcsóválás közben néki épp nem volna rá érkezése.
Az RMDSZ csúcsvezetése pedig ahelyett, hogy megköszönné a kinyújtott jobbot, ellene keményen harcba száll. S felindulnak a testvéri tankok: szankcionálni, kinyírni azokat, kik szervezett formát kísérelnek adni az érdekszervezet alapszabályzatába foglalt önállóságra törekvésnek. Pártszakítással vádolnának minden cselekvésre szólító hangot, pedig él még Tőkés László bozótvágó emléke s a fiatal parlamenti képviselet megilletődöttsége, 1993-as fogadalma a Szent Mihály-templomban. Öttől nyolc évet ígérnek a belügyminiszter pribékjei a marosvásárhelyi önkéntes plakátterjesztőknek, mire Borbély László RMDSZ-érdekképviseleti alelnök imigyen veszi „védelmébe” őket: alpolgármester miért jár plakátokkal, miért nem foglalkozik az alpolgári munkával? Takács Csaba vérmesre harapja nyelvét, kijelentvén: „Tőkés László számára csak valamilyen buziügy az aradi Szabadság-szobor!” Magának a szövetségi elnöknek népszavazás utáni vigasztaló muzsikája: mindent kivizsgálunk, elemzünk, szankcionálunk, s hallj oda, te: de senkit sem zárunk ki sorainkból. (Megnyugtatóan rémlik fel bennem: diákkoromban ki akartak zárni egy szervezetből, pechükre nem voltam tagja.) Kár, hogy nem veszik észre az urak, épp most, a magyar október áhítatában milyen pártreminiszcenciákat ébresztenek reflexeik.
S mert nem veszik észre – ezért írom e sorokat szerkesztői jegyzetként –, hibáztathatják, na kit mást? A tőlük s kormányzatuktól független demokratikus sajtót. Mert Márton Árpád képviselő járja a falvakat, és ostorozza a Háromszéket (személyi konfliktus okán), kampányolva parlamenti kiszálláspénzen, s fenyegetve, hogy tönkreteszi, sőt, székházából is kisemmizi a lapot, mely nem juttat számára volt színészhez méltó, elegendő tapsmennyiséget. Az őszintébb hangvételű sajtót ostobaságaikért és politikai kétkulacsosságaik következményeiért hibáztatni könnyű, ez alkalommal mégsem ide sarkítok.
Friss esemény: Márton Árpád újkori apparatcsikként összehívja a ,,pártfrakciót”, s elbocsáttatja az integrációs bizottság egyik tagját, Szilágyi Zsoltot, aki szavazás előtt elemezni merte az alkotmánymódosítás hiányosságait (fülünk hallatára szólítva fel az RTV csütörtöki magyar műsorának néző-hallgatóit, hogy szavazzon mindenki lelkiismerete szerint), s aki – mily véletlen – épp előző napon kérte a Marosvásárhelyi Nemzeti Tanács plakátragasztói elleni atrocitások kivizsgálását.
S már ismét itthon vagyunk, a Székely Nemzeti Tanácsnál. Kár, nagy kár, hogy az RMDSZ-csúcsvezetés gőgje nem érti: nem pártként, csupán kisebbségi létbe szorult történelmi lélegzet-visszanyerő pártfrakciónál nagyobb tömegeket megmozgató civil szervezetként végeznének szélesebb tömeget megmozgató munkát, ha a helyzet épp úgy kívánja – akár őhelyette. Hogy senki nem rágcsálja bársonyszékeik tizenhárom éve köszvényesedő lábát, hogy e muszáj-radikálisok a helyhatósági választásokon esetleg részt vennének, de egységes magyar parlamenti képviseletet akarnak. Mert sajtóbánat ide-oda, jegyezzék meg, a nemzeti minimum szemmel tartása nélkül nem lesz az egészből semmi.
Szikárabban: funkcióikat féltik, amiért helyettük cselekszenek azok, akiket nem köt a két kormányzó párt iránti nyálas hűség. S mi lesz, ha nemsokára felébred a hőkölés népe (Ady), s csak maguk maradnak, uraim? Pedig még nem lenne késő.
Tudom, mi lesz: Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke még egyszer bedobja egypártrendszerért sóvárgó, szerencsétlen metaforáját: ,,Nem tisztességes ez a több ló, több nyereg, egy fenék helyzet.”
Nem óhajtom visszabontani bölcsességét. De az a helyzet, kedves ügyvezető elnök úr, hogy Székelyföld-szerte ismét szaporodóban a lóállomány, s ha nagyon ragaszkodnak az egyetlen nyereghez, csóré fenékkel maradhatnak.
A félreértések elkerülése végett és megnyugtatásul a Székely Nemzeti Tanács 1918. november 10-én alakult, a holnapi nap csupán az újjáéledésé. Minden jelek szerint tehát hosszú-hosszú harc áll még előtte.
(2003)
