Mikor a pénteki Háromszéket kinyitottam, úgy éreztem, megingott a föld alattam... Mély megrendüléssel olvastam, hogy te, akivel alig pár napja találkoztam, és beszélgettem, már nem vagy itt közöttünk! Mit is mondhatnék rólad én, a szerény tanítvány, aki annyira felnéztem rád!
Te voltál a kedvenc tanárom, a nagybetűs Pedagógus, aki líceumi diákéveim meghatározó személyisége voltál, a példakép, a követendő minta. Te voltál az, aki miatt úgy éreztem, hogy én is pontosan ugyanezt szeretném csinálni az életemben, hogy biológia szakos tanárként lépjek pályára, szakmai alázattal és becsülettel tegyem a dolgomat. Soha nem felejtem el a biológiaóráidat, ahogyan már akkor differenciáltan oktattál, mikor még ez a fogalom nem is létezett. Ahogyan mindenkiről tudtad, hogy milyen pályára készül, miből felvételizik, kitől milyen biológiaismereteket kérnek majd számon az egyetemen, minden órán figyeltél arra, hogy mindenki azt tanulja, ismételje, amire szüksége van. Egy időben írtak egyesek felmérőt a felvételi anyagból, mások orvosi teszteket oldottak, mások éppen feleltek... Annyira csalódott arccal mondtad néha, Imola, erre sajnos csak kilencest tudok ma adni, hogy úgy éreztem, elsüllyedek szégyenemben, hogy csalódást okoztam neked, mert nem tudtam tízesre felelni!
Hála neked, sikerrel vettem az akkor még oly nehéz felvételi vizsgát, és négy év múlva én is biológiatanár lehettem, 2002-ben, pedig már a kollégád! Mennyire büszke voltam! Ha kérdezték tőlem, hogy miért éppen a biológiatanári pályát választottam végül, hiszen tizedik osztályig még állatorvosnak készültem, elmondtam, hogy azért, mert volt nekem egy tanárom, Dénes bácsi...
Amikor nyugdíjba vonultál, sokszor jártál vissza az alma materbe, hol csak úgy, beszélgetni a kollégákkal, hol azért, mert szükség volt rád, hiszen helyettesítened kellett engem néhány napig. Mindig örömmel jöttél. Soha nem mentél be órára felkészületlenül még akkor sem, előtte mindig kikérdeztél, hogy melyik osztályban hol tartunk az anyaggal, milyenek a gyermekek. És azóta is mindig megállítottál az utcán, ha találkoztunk, megkérdezted, milyen osztályokat tanítok éppen, milyen az iskola. Így történt pár napja is, mintha csak most lett volna. Kissé sápadtan, de vidáman, ahogy szoktad, feltetted a szokásos kérdéseket, de ez nem csak udvariasság volt, mindig éreztem az őszinte érdeklődést mögöttük, mert az iskola, a tanítás a véredben volt, életed meghatározó részeként, egy nagy darab belőled, a szívedből. Én is mindig megkérdeztem, hogy érzed magad, és kissé szomorkás mosollyal válaszoltad, „köszönöm, így öregesen...”, majd lelkesen meséltél a gyermekeidről, unokáidról. Ha tudtam volna, hogy utoljára kérdezhetlek, hogy ez lesz utolsó földi találkozásunk!
Úgy érzem, minden valamikori tanítványod és kollégád nevében mondhatom, hogy példaképünk voltál, és nagyon nehéz lesz most nélküled menni tovább... Köszönjük, hogy voltál nekünk, hogy életed részei lehettünk! Dénes bácsi, nyugodj békében, örökre megőrzünk emlékezetünkben, emberi nagyságodat, példamutatásodat soha nem feledjük! Isten veled!
Zágoni Imola
