Egy ideig ugatták a saját kutyáink, aztán ők is megszokták a jelenlétét. Nagyon félénk volt, túl közel sosem jött hozzánk, de csóválta a farkát és egyre barátságosabbnak tűnt. Egy alkalommal hangos nyüszítést hallunk, rohanunk az ablakhoz, s hát egy nagy kutya elől menekül befelé a szemközti híd alá. Az lett a menedékhelye, ott töltötte az éjszakákat, a szomszédság pedig kis dobozokban hordta neki az ételt. Egy idő után ugatott is, ha idegen ember járt arrafelé, annyira magáénak érezte a helyet.

Később megtudtuk, hogy egy idős bácsi volt a gazdája, akit beköltöztettek az idősek otthonába, akkor került az utcára. Még jobban sajnáltuk és kedveltük, kevésen múlott, hogy nem fogadtuk be, de hát már van kutyánk. Ő nőstény, a mienk bak, csak gond lenne velük...
Egy idő után feltűnt, hogy vemhes, egyre nagyobb lett a hasa, mígnem egy este nyüszítésre lettem figyelmes, amikor hazatérve kiszálltam az autóból. Próbáltam megállapítani, hogy hány hangból áll „a kórus”, nem sikerült. A mi hidunk alá kölykezett. Ezután a kicsik miatt aggódtunk, hogy az első nagyobb esőnél elviszi őket a víz, vagy ha mégsem, akkor egy autó fogja elütni őket, amikor elkezdenek kijárni.

A hidunk alatt élnek, nekem kell kezembe venni a sorsukat – gondoltam. Felhívtam a kutyamenhelyet, aztán a helyi polgármesteri hivatalt, ugyanis ha nem a városból fogják be az állatot, fizetni kell érte. A polgármester megnyugtatott, hogy ő majd intézi tovább. Másnap még nem jöttek értük, és esőre állt, így újra összefogott a szomszédság, hogy megmentsük őket az áradástól. Szénát tettünk egy ládába, és abba raktuk a kölyköket, miután egy sütőkemencéhez egykor használt kaparólapáttal valahogy kipiszkáltuk őket a híd alól. Heten voltak, közöttük feketék, világos- és sötétbarnák, és egy fehér-fekete foltos. A szuka tisztes távolságból figyelte a tevékenykedésünket. Miután biztonságban voltak a ládában, egy bokor tövében helyeztük el őket, és két bádoglemezzel olyanformán takartuk le az almot, hogy ne ázzanak meg alatta, de az anyjuk tudjon bejárni. Percek alatt összedobtuk, minden került a szomszédságban, amire csak szükség volt.

Megnyugodtunk, hogy így végre biztonságban vannak a kicsik, de hiába hívtuk az anyjukat, nem merte megközelíteni az általunk fabrikált menedékhelyet. Közben az eső is megeredt, szerencsére nem lett nagy vihar belőle. Sokáig lestem az anyaállatot, hogy mikor mászik be a kölykeihez, de ő nem, csak ázott a bokor alatt. Késő este újra rázendített „a kórus”, s mire kimentem megnézni, hogy mi történik, már üres volt a láda, és békés családi együttlét hangjai szűrődtek ki a híd alól. Visszavitte őket a helyükre.

Másnap korán reggel megjöttek a menhely munkatársai. Örültünk, hogy vége lesz ennek hetek óta tartó a kutyakomédiának, de kicsit sajnáltuk őket... Szörnyű nap volt. Órákon keresztül kergették, lőtték az anyaállatot, de sehogy nem sikerült elaltatni, befogni. Minden irányba próbált menekülni, de előbb-utóbb minduntalan visszatért a kölykeihez. Egyik alkalommal én csaltam ki a híd alól. Kétségbeesetten nézett rám, hogy segítsek, de csak újabb lövést kapott a hátába. És újra menekült, és csak szaladtak utána le és fel a faluban. Végül mégiscsak befogták, annyi altatót kapott, hogy egy elefántnak is elég lett volna. Valószínűleg azért nem hat rá rendesen, mert szoptat, a tejtermelés során a szervezete kiszűri a méreganyagokat – magyarázták a szakemberek, miközben még mindig körbejárkált a ketrecben. Elvitték őket, mi pedig lebontottuk a sebtében összeeszkabált hajlékot, és mindenki hazavitte a saját portékáját. Csendes lett az utca, talán túlságosan is.

Több hét is eltelt azóta. Pár nappal ezelőtt mondja a szomszéd bácsi, hogy meghalt az öreg kutyája, s olyan üres az udvar. Nem csodálkozom, ő is egyedül él. Nem kérünk egy kölyköt a menhelyről? – kérdezi. Azt a tarkát, az tetszett neki a legjobban... Másnap elmentünk, különben is kíváncsiak voltunk a kutyánkra.

Melegben volt a kutyacsalád, egy épületben helyezték el a ketrecüket, de a mozgásterük gyakorlatilag a nullával egyenlő. Bőven volt étel előttük, de mitől is lenne étvágyuk? Csak öt kölyök volt. A többi elpusztult – mondta a gondozó. A tarka sem volt meg. Még nem lehet örökbe venni őket, de megígértük, hogy visszatérünk. A kutyánk megismert, persze. A menhely valamennyi kutyája ugatott, de ő csak nézett szomorúan és csóválta a farkát.

Hazafelé az autóban nagyokat hallgattunk. Valahogy mindketten vidámabb befejezést képzeltünk ennek a történetnek.