Nem lehetett tudni azonban, hogy merre dől el a helyzet, annyira nem, hogy néhány elvtárs még hevesen ítélkezett a temesvári eseményekről. Pár nappal karácsony előtt voltunk. Az exportirodán vagonrakás. Senki sem vette igazán komolyan a feladatát, inkább a hírekre figyelt. Én attól tartottam, hogy ha ennyire elhúzódik minden, még lekéssük a vámolást! Igen! Temesváron már rég lőttek, és én végtelen naivsággal a főnökséget lestem, hátha valaki beszélne a vámosokkal, hogy várjanak. Az igazgatók azonban nyilvánvalóan mással voltak elfoglalva. Valószínűleg a vámosok is. Mivel számtalanszor ki-be jártam a csavargyár titkárságára, szem- és fültanúja voltam annak, amit most szeretnék elmesélni.

Mindenekelőtt azonban el kell mondanom, hogy a kézdivásárhelyi csavargyárnak fegyverraktára volt a „gárdás” (munkásőrség) fegyverek számára. Minden előírásnak megfelelő, dupla vasrács, vasajtó stb. nyújtott biztos őrizetet számukra. Gondolom, ezért, no meg azért is, mert tágas helyiség volt, nemcsak a csavargyár, hanem a szomszédos gyárak is itt tartották a fegyvereiket.

Nálunk az emberek egyre izgatottabban várták a híreket, és azok érkeztek is jó bőven. „Hallatlanul jól képzett terroristák garázdálkodnak országszerte! Nemhogy elfogni, de még látni is szinte lehetetlen őket! A kutakat már megmérgezték.” És akkor merült fel először a gondolat, hogy felfegyverkezve kellene várni a „terroristákat”. Jakabos igazgató azonban meg sem hallotta a javaslatot.

Újabb hírek következtek: „A terroristák vonaton közelednek Kézdivásárhely felé.” A munkásőrség parancsnoka ismételten kérte a puskákat a vezérigazgatótól. Jakabos elutasította, mondván: a hangulat annyira feszült, hogy veszélyes puskát adni olyan emberek kezébe, akik egyáltalán nincsenek azokhoz szokva. Időközben a város ideiglenes vezetősége is megérkezett hozzánk. Ők is a puskákat kérték. Jakabos Csaba tőlük is megtagadta, hát elmentek.

Újabb hírek érkeztek arról, hogy a terroristák Csernátonhoz közelednek. Ismételt telefonálások, újabb kérések, hogy vegyék ki a fegyvereket. A vezérigazgató hajthatatlan maradt. Már minden gyár követelte a puskáit, némelyeknek személyesen az igazgatója jött át. Jakabos azonban nem engedett a magáéból... Hangos szóváltásokat hallottam, egyik-másik még fenyegetőzött is.

Jakabos magatartása megmagyarázhatatlan volt. Mindenki dühös volt rá. Ilyeneket hallottam a folyosón: „Nem értem Jakabost! Nem adja ki a fegyvereket! Tiszta bolond! Jönnek a terroristák, és...”

Ismét bementem a titkárságra vámolásügyben telefonálni. Láttam, hogy Jakabos Csaba úgyszólván egyedül maradt. Magába roskadva ült kinn a kanapén és nézett a semmibe. Néhányszor a kezébe temette az arcát, de többnyire mozdulatlan maradt. Nagyon halkan, de ott álltam mellette a telefonnal a kezemben, és jól hallottam, inkább magának suttogta: „Nem tehetem... Sajnálom azt a sok szép fiatalt ott a főtéren.”  És kitartott eredeti álláspontja mellett: nem adott ki egyetlen puskát sem.

Később ezt így elmeséltem egy unokatestvéremnek, aki szintén a munkásőrség egyenruhájában tevékenykedett: ő maga is fegyvereket osztott ki a helyi parancsnak megfelelően. „Hát valóban nagyon jól járt el. Itt 95 százalékban egymásra lövöldöztek felindultságukban” – mondta. Ezt nem sokan tudják. Vagy már elfelejtették abban a zűrzavarban.

Soha nem fogjuk megtudni, hogy hány életet mentett meg és hány sebesülést hárított el Jakabos Csaba vezérigazgató, és soha nem fogjuk tudni ezt neki megköszönni. Pedig bármelyikünk érintett lehetett volna!

Dreeskornfeldné Oláh Éva

(A visszaemlékezés Brassóban született, jelenleg Németországban élő szerzője a csavargyár egykori mérnöke, a Vasas Sportegyesület volt sportlövője)